6. Fejezet

Sziasztok!

Újabb részt hoztam Karim szemszögéből. Be kell valljam az eleje kicsit unalmas lett, de a végére kicsit felpörgettem az eseményeket. Hatalmas köszönettel tartozok a bétámnak, Anettnak, amiért olyan sokat segít és mindig mondja mit javítsak egy egy részen. Nélküle nem lennének ilyenek a részek! 

Átléptük a háromezer oldalmegjelenítést, amitől nagyon boldog vagyok! Köszönöm szépen nektek! Ahogy annak az öt feliratkozónak is köszönöm a bizalmat, akik megtiszteltek azzal, hogy követik Karim és Daria történetét. Továbbá annak a négy embernek is szeretném megköszönni a kedves szavakat, akik folyton írnak nekem megjegyzést! Hatalmas erőt adtok, remélem tudjátok! 

Remélem tetszeni fog, én imádtam írni! 

Jó olvasást! 

Csók, puszi

Bells Booth

Karim Benzema

Feküdtem az ágyon egy szál fekete boxerban, jobb karom a fejem alatt pihent. Takaróm a földön terült el, ami enyhén félreérthető jel volt, mintha egy nővel lettem volna egész éjszaka.
Bárgyún elvigyorodtam.
Kurva életbe, de jó is lett volna! 
Már két hosszú napja, hogy megbasztam azt a csajt a klubban. Rohadt szar ez a tudat, hiszen hetekkel ezelőtt minden este más volt az ágyamban.
Hm, de szép idők is voltak azok! 
Felültem az ágyba és kinéztem az ablakon. Tegnap olyan roppant ügyes voltam, hogy elfelejtettem elhúzni azt az átkozott sötétítőt ezért a tervezettnél sokkal hamarabb fel is keltem. És persze ki miatt felejtettem el? Hát a szomszéd csaj az oka annak is, meg a tegnapi enyhe agyfaszomnak, miután kijelentette, hogy húzzak el. Makrancos egy bige szó se róla! De még is, vele hetek óta először felszabadult voltam és ez rohadtul idegesített! Nem is ismerem és... Totál hatással volt rám. Nem, nem a farkamra, hanem a lelkemre. Én meg hülye beszari módjára nem mertem megkérdezni, hogy miért jár bottal. Jár a vállveregetés idióta.
Fel akartam állni azzal a szándékkal, hogy kimegyek a fürdőszobába, de a bokámba fájdalom hasított.
- A jó büdös kurva életbe - morogtam az orrom alatt spanyolul.
Mi az isten? Sergio Ramos megtanított spanyolul káromkodni. Mi jöhet még?

Erőt vettem magamon és kibicegtem a fürdőszobába. Csábító volt a zuhanykabin, de persze egy szexi nővel nem vetekedhetett. Bármennyire vágytam is a forróvízre, nemet kellett mondanom és odaállni a mosdókagylóhoz, hogy kimossam a pofám. Benedvesítettem a fogkefét, fogkrémet nyomtam rá, majd a számba dugtam. Míg erőteljesen mostam a fogam, addig a tekintetemmel, a falon lévő tükörben a képemet pásztáztam 

Borotválkozni még nem kell, viszont a hajvágás lassan esedékes lesz. 

Kiköptem a fogkrémet és kiöblítettem a számat. Jóból is megárt a sok, nem hogy ebből a szar mentolos fogkrémből. Gyűlölöm a mentolt minden formában! 

Visszasiettem a szobába és a bőröndömből kivettem a legfelső pólót és nadrágot. Soha nem értettem igazán, hogy a nők mit hisztiznek annyit az öltözködéssel. A sminkelésről pedig ne is beszéljünk. Magamra vettem a ruhadarabokat, bár a nadrág nem volt valami egyszerű menet, de megoldottam. Hiszen ezért vagyok én Karim Benzema, mert minden problémát megoldok. Elővettem még egy fekete sapkát, amit a fejemre húztam. Zsebembe raktam az IPhonenom és már el is hagytam a szobát. A lépcső tetején még egyszer visszafordultam és visszasiettem. Az íróasztalon pihenő papírt megragadtam, az sem érdekelt ha közben összegyűröm. Nem tök mindegy az, hogy hogy néz ki? Feketén-fehéren úgy is a lényeg van ráírva akkor is, ha gyűrött vagy szakadt az a lap. 

Ismét elhagytam a szobát és reményeim szerint nem leszek megint olyan fasz, hogy itt hagyjak valami fontosat. Óvatos voltam minden lépésemmel, míg le nem értem a földszintre. Beléptem a konyhába, ahol édesanyám már sürgött forgott az elektromos főzőlap körül. 

- Karim! - lépett oda hozzám rögtön, majd nyomott az arcomra egy gusztustalanul nyálas puszit. 

Nekem is hiányoztak tényleg, de nyáladzani nem fogok, mint valami ostoba korcs. 

- Mit eszünk? - öleltem át, nehogy azt feltételezze, hogy nem örülök neki. 

- A kedvencedet csinálom, palacsintát és tegnap vettem hozzá juharszirupot is - simított végig az arcomon puha tenyerével.

- Ez remek - mosolyodtam el erőltetetten. - Senki nincs itthon? - utaltam testvéreimre. 

- Nem tudják, hogy itthon vagy. Nem szóltam nekik, mert nem tudtam, hogy látni akarod-e őket - sandított rám, miközben megfordította a palacsinta tésztát. 

- Miért ne akarnám őket látni? - Szinte már tudtam mit fog mondani, ahogy az égető szavak elhagyták a szám. 

- Megváltoztál - mondta ki lassan, de most tekintetét a serpenyőre függesztette. 

Éreztem, kibaszottul éreztem, hogy ezt fogja mondani! 

- Ja, mindenki változik - vontam meg a vállam, a tipikus, leszarom a világot fejemmel.  

Pedig ez nem így volt. Nem hittem el, hogy a saját családom is benyalja a kamu híreket, amiket rólam terjesztenek. Nem kellett volna hazajönnöm! Faszán Spanyolországban lennék már, ha nem agyalok hülyeségeken. 

Idegesen végigsimítottam a fejemen. 

- Nem sokára kellene majd a kocsi. El kell mennem a sportkórházba - szólaltam meg semleges, már-már unott hangon. 

- Igen, ezt már tegnap említetted. Elvigyelek esetleg, hogy ne erőltesd túl a lábad? - öntött egy újabb adag masszát a serpenyőbe. 

Rühelltem, ha valaki segítségére rá vagyok szorulva! Nincs annál szarabb dolog. 

Miért is nincs nekem itt egy kibaszott autóm?

- Nem kell, megoldom - nyitottam ki az egyik, falra szerelt szekrénynek az ajtaját.

Kivettem belőle egy tányért, amire rátettem a felső öt darab palacsintát. Legszívesebben a földhöz vágtam volna azt az olcsó porcelánt idegességemben. 

Dühkezelési gondjaim vannak? Lehet. Senki nem tanított meg arra, hogyan fojtsam el az agresszivitásomat. 

A pultra kikészített juharszirupért nyúltam, levettem a kis üveg tetejét és a legfelső palacsintára egy vékony csíkba csorgattam. Összetekertem és beleharaptam olyan hevesen, hogy még a fogam is összekoccant. Akár egy szaros tizennégy éves, gondoltam magamban mogorván, aki tanácstalan, ha a jövőjébe tekint. De ez sem érdekelt. Van pénzem, lakásom, autóm és világklasszis focista vagyok, akit a nők imádnak. Kit érdekel a jövő, mikor itt van helyette a jelen?

Behabzsoltam a tányéron lévő összes palacsintát, majd a mosatlant a mosogatóba tettem. 

- Elhúztam, majd jövök - intettem lazán, majd az előszobába siettem. 

Ott hallottam anyám köszönését és kérdését, hogy mindent elraktam-e. Nem kiabáltam vissza neki, de reméltem, hogy nem haragszik meg ezért. 

A cipőt néhány sziszegés és bazd meg után felszenvedtem a lábamra, a fogason lévő kocsikulcsot pedig megragadtam, így hagytam el a házat. 

***

Rohadtul meglepődtem azon, hogy még ismerem a kórház felé vezető utat. Régen jártam már ott, azt hiszem egy kisebb focimeccsről szállítottak oda. Az a sérülésem sokkal komolyabb volt, mint a mostani. Csodálkoztam is azon, hogy nem fájt a lábam, miközben sebesség váltásnál benyomtam a kuplungot. 

Laza húsz perc után parkoltam le a sportkórház előtt a fekete BMW-vel. Faszán kifogtam a csúcsforgalmat, különben már rég az épületben lettem volna. 

Felvettem az anyósülésre dobott bőrdzsekimet, a kezembe fogtam a német orvos által kibocsátott igazolást és kiszálltam a kocsiból. Miután lezártam az épület felé igyekeztem . Minél előbb el akartam intézni ezt a szarságot, aztán hazahúzni és aludni. 

Kinyílt előttem a fotocellás ajtó, én pedig besétáltam rajta a portáig. 

-  Jó napot! Megtudná mondani, hogy melyik emeleten van a rehabilitációs osztály? - vettem elő a jobbik modoromat. 

- Helló - morogta a kövér, kopaszodó férfi. - Második emelet, de a lift mellé ki is van írva. 

Minden szót úgy mondott, hogy a számítógép kijelzőjét figyelte. 

- Ennyire segítőkésznek nem kell lenni, de kösz - hagytam ott. 

A reakciója cseppet sem érdekelt.

A lift előtt benyomtam a hívógombot, mire az ajtaja egyből kinyílt. 

Megérintettem a kettes jelzésű fém pöttyöt, ahogy beléptem a fémtákolmányba. Néhány percbe sem telt, mikor az ajtaja újra kitárult. A lábam egyre jobban fájt, ezért már csak bicegni tudtam a nővérpultig. Egy fekete hajú lány állt ott, papírokat rendezgetett. 

- Szia! - nem éreztem azt, hogy magáznom kellene. 

- Szia! - pillantott rám, és látszott rajta, hogy egyből felismert. - Miben tudok segíteni? - kezdte csavargatni a haját, közben pedig óvatosan beleharapott vörösre rúzsozott ajkába. 

Oh, a kurva életbe is. Rohadt szexi a csaj! 

Éreztem, hogy megmozdult a farkam, de hiába kívántam nagyon egy kiadós dugást, nem itt akartam. Bár elég izgató volt a helyzet. 

- Egy rehabilitációs orvost keresek - nyeltem egy nagyot. 

- Egy dolgozik ma, de jelenleg beteg van nála. Addig megvárhatod itt is - mosolygott rám édesen. 

Megfordult a fejemben, hogy maradok, és igen erősen hajlottam is rá, de végül még sem így döntöttem. 

- Megmutatnád, hogy melyik kórteremben van? Gyorsan beszélnék vele. 

- Persze, gyere utánam - konyult lefelé a szája az ápolónőnek.

Sietős léptekkel elindult balra. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a formás fenekét hogyan rázta előttem. 

- Ez lenne az - bökött a fejével a kétszáztizenhármas terem felé. - És ha bármiben kellene segítség még, hatig dolgozom - sétált el mellettem. 

Nem rossz nő, de nem bírom a rámenős ribancokat. Az ember eltölt velük egy éjszakát, örömet szerezek magának, aztán meg két nap múlva azt olvassa az újságokban, hogy megkérte a kezét. Naná, hogy azt, ahogy megdöntötte a csajt. 

Bekopogtam, de választ sem várva benyitottam. A fehér köpenyes orvos felém fordult, de a páciense arca sokkal jobban érdekelt. 

Dariára néztem ő pedig rám. Láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de nem merte. Arcán a félelem és a kétségbeesés vonásai húzódtak, szemébe könny szökött. 

- Segíthetek valamiben, fiatal ember? - vonta magára a figyelmet a doktor. 

- Beszélni szeretnék önnel. 

- Rendben, úgy is végeztünk már az ifjú hölggyel - utalt Dariára, aki a földet bámulta.  - Kint megvárna? 

Bólintottam, majd vetettem egy utolsó pillantást a lányra, mielőtt kiléptem volna a kórteremből. A kezét rózsaszín hegek borították, akárcsak a lábát. A folyosó falának dőltem, értetlenül meredtem magam elé. Mi történhetett vele?

Nyílt az ajtó és a doktornő lépett ki rajta. 

- Nos, hallgatom - állt oda elém. 

- Németországban egy meccsen lesérültem. Ezeket a papírokat küldte a doki és azt mondta, hogy néhány hétig rehabilitációra van szükségem - foglaltam össze röviden, miközben kezébe adtam a lapokat, amiket figyelmesen átböngészett.

- Persze fizetnék a segítségért - tettem hozzá gyorsan. 

Pénzzel mindenkit meg lehet venni. 

- Rendben van - bólintott. - Holnap három órára várom ugyanitt. 

- Köszönöm a segítséget - mosolyodtam el hálásan. - Hogyan szólíthatom?

- Weigel - biccentett. - Ha nem tévedek maga pedig Karim Benzema. 

Bólintottam. 

Meg vagyok én áldva a németekkel. Oh, olyanok ezek, mint valami pióca. Nem lehet szabadulni tőlük!

Újra nyílt az ajtó és Daria jelent meg a küszöbön. Hosszú farmert viselt zárt cipőt és pulóvert. 

- Még nincs itt a nagyapád? - fordult felé a doktornő.
Megrázta a fejét.

- Taxival megyek - vonta meg a vállát. 

- Ugyan, ne viccelj! - szóltam rá a tőlem telhető legkedvesebben. - Elviszlek. 

- Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne - szólt halkan. 

- Ötven méterre ha van egymástól a házunk - mondtam egy random számot. - Ne makacskodj! - kerestem a pillantását, de ő tökéletesen elkerülte az enyémet. 

Sóhajtott egyet, majd tanácstalanul a doktornőre nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy egyetért azzal, hogy velem jöjjön. 

- Rendben, de csak akkor, ha nem leszek a terhedre.
- Szerinted felajánlottam volna, ha így van? - húztam fel értetlenül a jobb szemöldököm.

Tanácstalanul széttárta a karját. Összepréseltem a szám és hitetlenül megráztam a fejem.
- Indulás - mutattam előre.
- Viszlát - köszönt el Weigeltől.
Én intettem neki, majd követtem Dariát. Felvettem az ő lassú tempóját és eszem ágában sem volt sürgetni őt. Figyeltem minden mozdulatát a folyosón, a liftben, az utcán egészen az autóig. Próbáltam rájönni mi változott tegnap óta. Hová lett az a felszabadult lány?
Egyetlen gombnyomással kinyitottam az autót, ő pedig beszállt az anyósülésre. Én is beültem, majd indítottam. A csend köztünk rohadt kínos kezdett lenni.
- Ria, kérdezhetek valamit? - tolattam ki a parkolóból.
- Persze - bámult kifelé az ablakon.
- Mi történt veled?
- Hogy érted ezt? - fordította felém a fejét.
- Tegnap teljesen más voltál, nyitottabb.
- Lehet - kezdte el birizgálni az ujjait.
- Miért? - pillantottam rá  az egyik piros lámpánál.
- Nem tudom, egyszerűen tegnap egy olyan napom volt - jelentette ki halkan, de magabiztosan.
- És ma miért nincs? Mi változott? Én és te ugyanazok vagyunk, egyedül Herceg hiányzik.
- Talán az ő hiánya miatt van - fordította el ismét a fejét.
- Szereted, nem igaz? - mosolyodtam el fáradtan.
Annyira szerettem volna vele beszélgetni, de ő mindenfajta kommunikációt teljesen elutasított. De kurvára nem fogom feladni!
- Igen. Sokat jelent nekem.
- Ezt hogy érted?
- Ott volt nekem, mikor senki más.
- Mi történt? 
Rám sandított.
- Azt hiszed elárulom neked? Egy olyannak, aki mindennap mással fekszik össze, akit nem érdekelnek a szabályok? - Könnyes szemmel meredt rám.
- Ennek mi köze ehhez? - Szorítottam rá a kormányra.
Mély levegőket kellett vennem, hogy lenyugodjak. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket a fejemhez vágjon? Kurvára nincs joga hozzá! 
- Semmi, csak szeretem ismerni azokat, akik furikáznak, és különben sem értenéd meg.
- Próbáljuk meg - szúrtam oda.
- Szerintem meg ne - szűkítette össze a szemét.
- Bízz már bennem egy kicsit! - Csattantam fel.
- Hogyan mikor nem is ismerlek? - rázta meg a fejét tehetetlenül.
- Mit akarsz tudni, a kurva életbe is?
Nem tudtam türtőztetni magam, már szabályosan üvöltöttem. Kibaszottul felidegelt az, hogy nem bízott bennem. Minden rohadt kérdésére válaszolnék, csak tenne már fel egyet is.
De csak hallgatott és meredt maga elé.
- Sajnálom - préseltem ki magamból némi hallgatás után.
- Azt akarom tudni, hogy miért vannak ezek a dühkitöréseid? - suttogta halkan.
Kurva életbe, ezt elbasztam. Fél tőlem! 
- Én miért nyíljak meg előtted, ha te sem teszed?
- Mert én félek ezt megtenni - hunyta le szemét.
Ez pedig megadta a löketet.
- Egy rohadt párkapcsolatot akartam, érted? Semmi mást, de mindig átbasztak és magamra maradtam a dühömmel - mormogtam.
Ránéztem jelezve, hogy most neki kell mondania valamit. Leparkoltam a házunk előtt, és továbbra is vártam a válaszát.
- Én... Én erről nem vagyok képes beszélni - nyitotta ki az ajtót és szállt ki.
- Várj! - szóltam utána.
- Hagyj. Erre most nem vagyok képes - hagyott ott, pont úgy, mint tegnap, megválaszolatlan kérdésekkel.
Legszívesebben utána mentem volna, de így is eléggé leírtam már magam előtte.
Talán ez volt a mi utolsó beszélgetésünk.

5. Fejezet

Szép estét! 

Részt hoztam, hát nem meglepő? Igazából csesztettem folyton magam, hogy haladjak és írjam, de nekem még a nyári szünetben sincs időm, nem hogy iskola időben. De ha azt nézzük, két hete volt friss, tőlem még az nem is sok késés. Na, jó befejeztem! 

Ma este ebben a fejezetben fontos momentum van elrejtve, szerintem mindenki észre fogja venni és remélem a megoldás tetszeni fog! A harmadik átírás után lett olyan, amilyen most. Rengeteget szenvedtem vele, de megérte azt hiszem. 

Az előző fejezetnél még csak heten voltunk, de megkétszereződtünk, aminek nagyon örülök! Elmondhatatlanul boldog vagyok és köszönöm nektek a bizalmat. Köszönöm továbbá a három megjegyzést és Facebookon a véleményeket. Mind ösztönöztetek arra, hogy ez a rész megszülessen és remélem továbbra is támogattok a véleményetekkel. 

Nem maradt más, mint hogy jó olvasást kívánjak!

Csók, Puszi

Bells Booth

Daria Davon

2016.05.12. 
12:56 

 Ez az első bejegyzésem, vagy kifakadásom, nevezzük bárhogy. 

A kórházban töltött  minden egyes nap pokol volt és folyton azon gondolkodtam, hogy lehet-e annál rosszabb. Lehet, mert amit most csinálok sokkal rosszabb. A napok elsuhannak mellettem, én pedig folyton ugyanazt csinálom. Felkelek, olvasok, leerőltetek néhány falatot a torkomon, olvasok, fürdök, alszok. Alig kommunikálok a nagyszüleimmel, úgy érezhetik mintha ott se lennék, és jogosan tennék, hiszen valóban csak lézengek. Valahol elhagytam önmagam, de hiába keresem, nem találom. Nem merem nyújtani a kezem segítségért, mert félek. Hogy mitől? Fogalmam sincs. Talán az új élettől, vagy a változástól. Elzárkózom, magamban tartok mindent, ez pedig szépen lassan felemészt. Egy roncs lettem, amit talán már senki nem képes megjavítani, akit egyszerűbb lenne szétzúzni. Vajon segít az, ha kiírom magamból? Nem tudom, de még ez is jobb, mint a tehetetlenség. 

Nyílt az ajtó, én pedig automatikusan a párnám alá dugtam a kis könyvet a tollal együtt.
- Kicsim, kérlek gyere ebédelni - dugta be a fejét a nagymamám a szobába.
- Nem vagyok éhes - pillantottam rá bűnbánóan.
- A tegnap esti vacsoránál is ezt mondtad, ma nincs kibúvó! - csattant fel, mire én megrándultam.
- Jó - suttogtam.
- Öt perc múlva az étkezőben - mondta, majd becsukta az ajtót.
Előhúztam az újonnan kinevezett naplómat és kinyitottam, de nem tudtam mit írni bele. Nem tudtam szavakba önteni azt, amit érzek. Düh, csalódottság? Teljesen mindegy, egyik sem változtat semmin.
Az ágy bal szélére ültem, majd a botomért nyúltam, és annak segítségével talpra álltam. Ezt pedig a jól megszokott körforgás követte: jobb láb előre, botra támaszkodni, bal lábat lépésre kényszeríteni.
Több, mint öt perc kellett ahhoz, hogy kiérjek az ebédlőbe, de se mama, sem pedig tata nem haragudott, amiért késtem, sőt, inkább örültek, amiért végre nem a szobámban eszek.  Leültem a sötétbarna akácfából készült székre, amivel szemben egy ablak volt. Azon keresztül át lehetett látni a szomszéd kocsifelhajtójára, aminek az aszfaltjára egy fekete Audi gördült. A sofőr és az anyósülés felőli ajtó kinyílt. Két férfi szállt ki belőle, de sok figyelmet nem fordítottam rájuk. 

- Nézd csak, haza jött Karim - szólított meg engem a nagyapám, és az ujjával a férfi felé mutatott, akit már én is láttam. - Tudod, Ria, ő a Real Madrid sztárfocistája, aki ebben a szezonban nagyon jól teljesített. 

- Tudom. Attól, hogy kórházban voltam olvastam sajtót és néztem tévét is, sőt! Mivel a szobatársam lány létére Madridista volt ezért minden meccsüket láttam - feleltem nyugodt hangon, de legbelül ez egy újabb tőrdöfés volt.

Úgy kezelnek, mint egy fogyatékost! 

- Elmehetek? - pillantottam a nagymamámra.

- De hát most teszem az asztalra az ételt! 

- Eszek kint a teraszon - néztem rá esdeklően. 

- Hagyd, menjen csak - mosolygott rám bocsánatkérőn a nagypapám. 

Nem éreztem magam ettől jobban. A torkom összeszorult, alig bírtam visszatartani a sós könnyeimet. 

- Mindig ilyen elnéző vagy vele - csattant fel a nagyanyám. - Ezzel csak azt éred el, hogy minden nap kijárjon hozzá a pszichológus! 

- De arra se kötelezheted, hogy azt csinálja, amit nem akar!

Felálltam az asztaltól és igyekeztem a szobám felé, de a vita egy részét így is hallottam. Becsuktam magam után az ajtót, az ágyról elvettem a naplót és az éppen félbe hagyott Tolsztoj könyvet, majd az üvegajtón kisebb-nagyobb nehézségek árán, de kijutottam a teraszra. A könnyeimet már képtelen voltam visszatartani, patakként folytak az arcomon. Lerogytam a terasz lépcsőjére, a fekete kis könyvet kinyitottam és folytattam az írást.

13:15

Egy szörnyeteg vagyok. Nem csak magamat teszem tönkre, hanem a körülöttem élőket is. A nagyiék miattam vitatkoznak ezt jól tudom, de ennek nem kellene így lenni. Ha aznap meghaltam volna, minden másképp lenne. Senkinek nem lennék nyűg az életében. 

Mikor hazafelé jöttünk a kórházból meg voltam arról győződve, hogy elfogadtam magam, pedig ez nem igaz. Most állok a legtávolabb mind saját magamtól, mind az elfogadástól. 

Két ugatás és mancsok trappoló hangja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, pedig csak néhány perc múlva pillantottam meg a kutyát. A szőre most is gyönyörű volt, lábait fürgén szedte, szájában egy labdát hozott. Megállt előttem és letette a játékot. 

- Játszani akarsz?

Választ nem kaptam, csak egy csillogó szempár nézett vissza rám. 

Megfogtam a zöld teniszlabdát és eldobtam olyan messzire, ahogy csak tudtam. Rögvest utána szaladt, ezt pedig eljátszottuk újra és újra, míg lógó nyelvvel le nem feküdt mellém. Óvatosan megvakartam a füle tövét, amit egy elégedett morgással díjazott. 

Az Anna Karenináért nyúltam, amit kinyitottam a könyvjelzőnél és ismét beléptem Tolsztoj világába.

- Herceg! - hallatszott a szomszédból egy mély rekedtes hang, mire a mellettem fekvő kutya rögtön felkapta a fejét.

- Menj -  szóltam az állatnak, de fekve maradt. 

- Herceg! - hangzott fel újra a távoli kiáltás.

Ekkor már rám nézett, de még mindig nem állt fel, helyette vakkantott kettőt. 

- Oh, te - dorgáltam meg szelíden, miközben végigsimítottam a fején. 

Lapoztam egyet a könyvben és már éppen belekezdtem volna a következő oldal olvasásába, mikor a drótkerítés felett megpillantottam Karim Benzema fejét. 

-  Szia - üdvözölt. - Elraboltad a kutyámat, vagy előlem menekül? 

-  Szia, hát ha a saját megérzéseimre hallgatok, akkor szerintem menekült.
- Valóban? És miből gondolod ezt? - támaszkodott meg a kerítésen.
- Ha nekem Karim Benzema lenne a gazdám biztos menekülnék - mosolyodtam el halványan.
- Tényleg? Próbáljuk ki - pillantott rám kihívóan.
- Hajrá - biccentettem nevetve.
Füttyentett a kutyának, hívta a nevén, de az állat csak a fejét emelte fel és okosan a gazdájára nézett. Kezemmel megvakartam Herceg fülét, miközben gazdája telt ajkával próbálta magához csalogatni.
- Bassza meg, lehet, hogy tényleg neked van igazad - vakarta meg színpadiasan a fejét.
- A nőknek mindig igaza van - vontam meg a vállam nevetve.
- A nők inkább mindig nagy dumásak - indult el a két telket összekötő kapu felé.
- Ezzel hamarabb jellemezném a férfiakat. Tudod, nagy duma kis szerszám - mosolyogtam rá győztesen.
- De felvágták valakinek a nyelvét, viszont az édes kis nevedet még mindig nem mondtad el - ért oda a kapuhoz.
- A nevem nem fontos - vágtam rá rögtön, míg figyeltem, ahogy a zárral bajlódik.
A nagyiék elmondása szerint a család nem rég költözött ide, szóval ebben a házban még nem is járhatott, valószínűleg a kapu kinyitása is ezért okozott neki gondot.
- Engem viszont kibaszottul érdekelne - sétált át a mi kertünkbe.
Végignéztem az öltözékén, miközben felém haladt és tökéletesen elképedtem. Fekete pólója teljesen a testéhez tapadt, így kiemelte a bicepszét és a hasizmát is. Farmerja hanyag eleganciával lógott rajta, csak egy öv választotta el attól, hogy le ne essen róla. Lábán egy szorító volt, de ez sem tudta elcsúfítani az összképet.
- Nagyszájú kisasszony elnémult - ült le a második lépcsőfokra.
- A nagy tudású focista pedig ismét megszólalt - vágtam vissza.
- Elismered a tehetségem? Kurva nagy bók ez tőled, madame.
- Csak nem hagyja abba - temettem az arcomat a tenyerembe.
- Mit is? - nevetett fel.
Alig pár perce beszéltünk, mégis képes volt kirángatni egy rövid időre abból a kezdetleges depresszióból, amit akarva vagy éppen akaratlanul, de kialakítottam.
A viselkedése pedig még inkább meglepett, hiszen eddig teljesen mást mutatott meg önmagából, mint ami a sajtóban le van írva. De vajon melyik lehet a dominánsabb énje?
- Kiérdemeltem már, hogy megtudjam a neved? - bökte meg finoman a térdem, miközben a kutyája fejét kezdte el simogatni, mire közelebb húzódott hozzá és fejét az ölébe hajtotta.
- Daria Davon szolgálatára, monsieur - vettem el az arcom elől a kezem. 
- Gyönyörű név egy gyönyörű hölgynek - emelte a szájához a bal kezemet, és egy finom puszit lehelt rá. 
Hirtelen elpirultam annyira meglepődtem, hiszen úgy csinált, mintha ezer éve ismernénk egymást pedig ez mennyire nem igaz. 
Nem láthatja rajtam, hogy megilletődtem! 
A szám elé kaptam a kezem és körbe pillantottam.
-  Hol vannak a fotósok? Vagy talán valami buliban vagyunk, hogy Karim Benzema megcsókolta a kezem. Jézusom, jézusom! - kezdtem el legyezgetni az arcomat.
Elnevette magát, úgy igazán szívből.
-  Szóval hallottál rólam híreket?
- Nem, kérlek szépen én egy fanatikus rajongó vagyok, aki minden lépésedet követi - pillantottam rá komolyan, de nagyon nehezen tudtam csak megállni, hogy a szám széle ne görbüljön felfelé.
- Baszki, humorbogyót ettél? - vakarta meg enyhén borostás arcát.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Értelmesen nem tudom elmagyarázni, hogy mi van most velem. 
- Akkor magyarázd értelmetlenül - mosolygott rám kihívóan. 

- Úgy sem megy. Egyszerűen csak sok bennem az adrenalin - nevettem. 

Aztán beállt köztünk a csend, ő sem mondott semmit, ahogy én sem. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne, de nem mer. 

- Miért jöttél haza? - kérdeztem meg azt, ami nekem is nyomta a szívem. 

- Hát mert a németek elleni meccset elbasztam, aminek ez lett a vége - mutatott a lába felé. 

- Mennyire komoly a helyzet? 

- Nem gáz annyira. Az EB-n elvileg már játszok.

Arcán nem véltem felfedezni a boldogságot, inkább csak csalódott volt. 

Hirtelen egy duda hangja hasított a levegőbe, mintha egy éles karddal elvágtak volna egy kötelet, úgy vágta el a mi beszélgetésünket. 

Hogy felejthettem el a pszichológust?

- Úristen - nyúltam a botomért, hogy fel tudjak állni minél előbb. 

- Mi a baj? - pattant fel ő is rögtön. 

- Kérlek ideadnád a könyveket? - pillantottam rá segélykérően. 

Szó nélkül megtette, amit kértem. 

- Menj innen, itt sem voltál, jó? - fordítottam neki hátat. 

A szavak szinte égették a számat. 

- Miért talán a barátod van itt? - hangjából enyhe cinizmust hallottam ki. 

- Kétlem, mivel nincs. 

- Akkor miért? 

Az ajtó előtt visszafordultam és csak annyit mondtam:

- Erről most nem szeretnék beszélni!

Válaszképpen csak egy értetlen szempár nézett vissza rám.

Kinyitottam az ajtót, gondolatban könyörögtem a bal lábamnak, hogy mozogjon már gyorsabban, mert minél előbb bent akartam lenni. A másodpercek óráknak tűntek, de végül csak sikerült beérnem a szobába. 

Levágódtam az ágyra, a fekete könyvet a párna alá dugtam, a Tolsztoj művet a kezembe vettem és úgy tettem, mint aki elveszett a sorok között, pedig most egyáltalán nem volt képes lekötni. 

Kopogás hangja jött az ajtó felől, majd mielőtt választ adhattam volna nyílt is és Ingrid lépett be rajta. 

- Szia, Daria - mosolygott rám barátságosan. 

- Szia - tettem le a könyvet magam mellé. 

- Régen találkoztunk - ült le az ágy szélére. 

Azt azért nem mondanám. 

- Igen - hagytam rá a dolgot. 

Lopva a kipillantottam a kertbe,de Karim már nem volt ott. Megnyugodtam, de egyben bűntudatom is volt. 

Nem így kellett volna őt elküldenem. 

- Van valami, amit el szeretnél mesélni? - tette fel a legelső kérdését, amit minden alkalommal el szokott ismételni. 

- Befejeztem Robert Louis Stevenson Kincses sziget című könyvét, ezen kívül más semmi - varázsoltam angyali mosolyt az arcomra. 

- Ennyi? - pillantott rám gyanakvóan. 

- Igen. 

A kezdődő depressziómról nem kell tudnia. 

-  És kipróbáltad a naplóírást, amit javasoltam neked? 

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem vagyok valami tizenhárom éves kislány, hogy naplót vezessek és leírjam a műgondjaimat. 

Újabb hazugság. 

- Daria, abban egyeztünk meg, hogy megnyílunk a másiknak, vagy talán nem így van? 

Én nem vagyok képes megnyílni, hát nem érted?

- De, így van és ezért a színtiszta igazat is mondtam. 

- A nagymamád azt mondta, hogy mostanában nem igazán eszel és ki sem mozdulsz. Miért? 

- Nincs miért kimozdulnom.

- Pontosan így szerezhetnél barátokat, vagy talán félsz, hogy nem fogadnának el? 

Fején találtad a szöget!

- Nem érdekel mások véleménye! Mára befejezhetnénk? Fáradt vagyok, éjszaka nem aludtam sokat. 

- De hiszen még alig voltam itt negyed órát! - szólt rám. - Nem fejezhetjük be - vette elő a kis noteszét és írt bele néhány szót. 

A kérdések záporoztak én pedig egytől egyig mindre készségesen hazudtam. 

- Remek Daria, remek. Nagyon sokat változtál a kórház óta! - mosolygott rám bátorítóan. 

- Jó irányba? 

- A lehető legjobba! 

Na, maga is pénzen vette a diplomáját! 

- Csütörtökön ismét jövök, most pedig akkor hagylak is pihenni -  állt fel. - Szia - lépett ki a szobából. 

Köszönésképpen csak intettem neki és mikor becsukódott mögötte az ajtó egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Elővettem a fekete kis könyvet, a szavak egyszerűen csak kikívánkoztak belőlem.  Írtam és írtam mindent, ami a fejemben kavargott. Érzéseket, félelmeket, kétségeket.

4. Fejezet (18+)

Sziasztok!

  Figyelem 18+-as tartalom is van benne. Mindenki saját felelősségre olvassa!

Atya úr isten! Nagyon régen hoztam már részt, majdnem egy hónapja. Mentségemre szóljon, se kritikát nem írtam, sem a novelláimmal nem haladtam. Nem tudom ehhez a részhez nagyon nem volt ihletem ezt be kell, hogy valljam, de még is csak megszületett. Elől járójában még annyit elárulok, hogy ebben a részben még nem találkoznak, de a következőben már egészen biztosan! Remélem tetszeni fog, bár nem sok fordulat van benne. A második rész át lett írva, tehát ebben ezért más néhány dolog! Egyébként remélem ez nem sikerült már annyira lányosra. 

Hét feliratkozóm van, akiknek köszönöm a bizalmat. Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket. A három megjegyzés írójának pedig köszönöm a véleményt, nagyon jól esnek a szavaitok! 

Jó olvasást! 

Csók, puszi

Bells Booth

  

 

Karim Benzema

Ültem az öltözőben, tenyeremet ökölbe szorítottam. Hibáztattam magamat, hibáztattam Neuert és a Sorsot is, hiszen egyik legnagyobb álmom vette el most tőlem. Imádom a jelenlegi csapatomat és mindennél jobban szerettem volna velük a BL döntőig menetelni, de ez már lehetetlen.
Sporttáskámból előhúztam a fáslimat és a bokaszorítómat. Szorosan a bokám köré tekertem, majd arra felhúztam a kék szorítót. Kibaszottul fájt, de nem is érdekelt. Levettem a mezt magamról, amit galuskába dobtam le magam mellé. A fekete pólómat húztam fel először a felsőtestemre, majd kék farmert erőltettem fel a lábamra. A cipő még szarabb feladatnak bizonyult, mert egy dagadt, valószínűleg liluló bokára rohadt nehéz felhúzni.
A farmer zsebemből elővettem a mobilomat  és írtam egy SMS-t anyámnak, hogy van-e hely a lakásban, mert haza fogok utazni. A válasz perceken belül megérkezett, amiben kifejtette, hogy mennyire boldog, emiatt.
Hát nem az esti géppel megyek majd, az biztos.
Eldöntöttem magamban, hogy ma este jól be fogok baszni a többiekkel. Akár nyerünk, akár vesztünk.
Nyílt az öltöző ajtaja, amin legelőször Ramos lépett be, őt pedig követte Lucas, Marcelo és a többiek.
- Na, mi van öreg? - kérdezte azonnal Sergio.
- Kényszerpihenő - vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne.
- Szakadás? - pillantott felém Marcelo.
- Csak húzódás. Nem komoly annyira, de a BL elúszott.
- Bazd meg, Benzema! - morrant fel Ronaldo két korty víz között. - Rohadtul kellettél volna. Pont most kellett lesérülnöd?
- Ja, mert szerinted én így akartam, nem? - fortyantam fel.
- Nem ezt mondtam - legyintett. - De remélem azért az EB-n ott leszel! Szét akarom rúgni a segged a pályán - röhögött fel és felém  nyújtotta a kezét.
- Csak nehogy én rúgjam szét a tiedet - csaptam bele a tenyerébe.
- Na, fiúk - csukta be maga mögött Zidane az ajtót. - A védekezés szép volt, viszont a támadásokra mostantól nagyobb hangsúly fogunk fektetni. Lehetőség szerint a ziccereket ne hagyjátok ki. A középpályán pedig most még több futást kérnék. Fontos, hogy segítsetek fel a támadással, de az is, hogy visszaérjetek védekezni. Világos? 

- Igen, mester! - kiáltotta mindenki egyöntetűen.

Miután befejezte mondanivalóját, hozzám sétált és leült mellém. 

- Mi újság, Karim? 

- Eh, bokaszalag húzódás. Ki kell hagynom a BL-t - grimaszoltam cseppet sem elégedetten.

- De azért az EB-n ott leszel, nem? 

- Rohadtul remélem - biccentettem. 

Beledobáltam a cuccaim a fekete táskámba, becipzáraztam és felálltam. Kisétáltam a folyósora, ahol a német játékosok kisebb csoportokban ácsorogtak. 

- Benzema - szólított meg egy mély hang. 

Megfordultam és a nálam majdnem félfejjel magasabb német kapussal találtam szembe magam. 

- Komoly a sérülésed? - tért rögtön a lényegre. 

- Ha bejutunk a BL döntőbe, akkor azt faszán ki fogom hagyni. 

- Ne haragudj - nyújtotta felém a kezét. 

Ne haragudjak? Mi a fasz? Azt hiszi, hogy ilyen lehetőséget ki kell hagynom és nem haragszom? Lófaszt! 

- Benne van - vontam meg a vállam és elsétáltam mellette, de a kezébe még véletlenül sem csaptam bele. 

Kibicegtem a cserepadhoz, ahol leültem Jesé mellé és vártam a folytatást. El tudtam képzelni magamban, ahogy a kommentátorok arról kezdenek pofázni, hogy miért vagyok már utcai ruhában és, hogy mennyire lehet komoly a sérülésem. De végülis kit zavar? 

A két csapat játékosai lassan visszasétáltak a pályára. Ahogy a Bayern a pályára lépett a szurkolók rögtön énekelni kezdtek és már most a sípszó elhangzása előtt biztatták őket. 

Mikor a síp felharsant elkezdődött az igazi játék. Az első félidőben tapasztalt finomkodás véget ért. Cristiano végezte el a kezdő rúgást Lucasnak, majd a labda Toni Krooshoz került. A csatárok már rohantak is előre, akárcsak a szélső védők, a Bayern pedig védekezett. Nem tudták megakadályozni, hogy a labda Marcelohoz kerüljön. Ő aztán beadta középre, egyenesen Cris fejére, aki megcélozta a jobb alsó sarkot. Önkéntelenül felpattantunk a padról és reménykedtünk a gólban, de a labda Neuer kezében kötött ki, mert pontosan a kapusba fejelte. A németek éltették Neuer, mi pedig csalódottan foglaltunk helyet. 

Ennek ellenére a játék nem állt meg. A középpályások megfogadták Zidane tanácsát és rengeteget futottak, mert hol védekeztek, hol pedig támadtak, aminek meg is lett az eredménye. Toni Kroos távolról lőtt, amit Neuer nem tudott kivédeni, és a labda a hálóban volt! Mindenki ünnepelte; rajtam kívül az összes kispados felrohant a pályára. 

Látszott a Bayern München játékosainak arcán, hogy ez egy igazi tőrdöfés számukra. Egy válogatottbeli csapattárstól kapták a gólt, így pedig mindez még keserűbb. 

A Bayern elkezdett hajtani, hiszen tudták, hogy mi a Santiago Bernabeuban is rúgtunk nekik egy gólt és idegenben is, tehát minimum három gólt kell lőniük, hogy kiharcolják a hosszabbítást. De hiába volt nekik egy  Lewandowsky, vagy egy Thomas Müller, nekünk ott volt Pepe és Sergio Ramos, na meg persze a kapuban Navas. A védelem keménynek bizonyult, hiszen mindig akkor állították meg a támadást, mikor arra a legnagyobb szükség volt. 

A maradék játékidő nekünk nagyrészt védekezéssel telt és görcsöléssel, hogy véletlenül se kapjunk gólt. A németek pedig támadtak, de általában vagy megakadtak a középpályán, vagy a védősorban, csak néhány labdát rúgtak kapura, amit Keylor Navas könnyedén kivédett. 

Ahogy a kettős sípszó elhangzott egyértelművé vált: a Reál Madrid játszik a BL döntőben az Atletico Madriddal. A Bayernesek arcára kiült a szomorúság, de ki a faszt zavart? Rohantunk ünnepelni a pályára, éltettük Tonit és megköszöntük a szurkolóknak, hogy itt voltak, majd elhagytuk az Alianz Aréna gyepét, méghozzá győztesen. 

- Srácok - szólalt meg az öltözőben Sergio. - Ma este bebaszunk! 

Senki nem tiltakozott. Utcai ruhájukat átvették, a szokásos barátkozás és mezcserélés most elmaradt. Nem igazán szeretjük a a német csapatokat, de esélyünk sem lett volna erre, hiszen nem is tudtunk elköszönni. Kisétáltunk a buszhoz, énekeltünk és örültünk.

***

Beléptünk a szórakozóhelyre, ahol már üvöltött a zene, táncoltak a jó nők és a cigaretta füstje lengte be a légkört.

- Az első kört én állom! - üvöltöttem túl a tömeget.

Cris felmutatta a hüvelykujját jelezve egyetértését. Ők elindultak a VIP részleg irányába, ami jelen esetben az emeleten volt berendezve. 

Átverekedtem magam a tömegen anélkül, hogy egyetlen egyszer is azt mondtam volna, bocsánat. 

- Szia, cica - vigyorogtam a pultos csajra. 

- Úristen... Karim Benzema - kezdte el legyezgetni magát a kezével. 

Az élvezettel teli tekintete megihlette a fantáziámat. 

Vajon az ágyban is így nézne rám? 

- Khm... Mit adhatok?

- Két üveg whiskeyt, egy üveg tequilát sóval és citrommal, és tizenkét pohár vodka narancsot kérnék az emeletre. Ja, és persze húsz poharat. Meg fogsz ismerni minket - dobtam a pénzt a pultra. 

Hátat fordítottam neki és lépni készültem a rossz lábammal, de amikor letettem a földre belenyilallt a fájdalom. Egy pillanatra lemerevedtem, franciául elmondtam az összes káromkodást, amit ismertem. 

Néhány percnek el kellett telnie amíg el tudtam indulni a VIP részleghez. 

- Karim - intett Marcelo. - Azt hittük máris felszedtél valakit - röhögött, mikor odaértem az asztalhoz. 

- Brazilkám, elég összeszednem a lábamat, a csajoknak még várni kell ma este - vágódtam le mellé.
- Jó lesérültél, de nem hivatkozhatsz mindig erre - baszogatott tovább.
- Áh, nem tudom ki hisztizett, mikor térdsérülése volt - szúrtam oda.
- Az más - védekezett rögtön.
- Na, és miben? - vigyorogtam rá gúnyosan.
- Komolyabb volt, mint ez a kis húzódás!
- Ja, ez is olyan komoly, hogy nem játszok a BL döntőbe.
Mielőtt a gyerekes vitánk komolyabbra fordulhatott volna, három pultos lány jelent meg az italainkkal. Mindenki boldog volt, hiszen ezt az agysejt romboló italt ilyen szexi csajok hozzák ki, a kettőtől garantáltan feláll az ember farka.
- Köszönjük szépen - biccentett Ramos.
Kezébe vett egy whiskeys üveget, öntött magának, majd a többieknek. Felemelte a poharát és csak annyit mondott:
- Hala Madrid!
Egyszerre mondtuk mindezt utána, majd lehúztuk az erős alkoholt, de egynél nem álltunk meg.
Magamhoz vettem a whiskeys üveget és öntöttem a pohárban.
Ezt rád,  Manuel Neuer és a drága jó édesanyádra! 
Le öntöttem a torkomon, amit könyörtelenül végigmart.
Ezt a BL döntőre, amin nem leszek ott! 
Újabb adag alkohol került a testembe.
Ezt pedig az egész kibaszott világra, ahol nem tartozok sehová! 
Így folytattam tovább, az alkohollal teli poharak követték egymást. 

Az üveg pedig lassan alattomosan kiürült. Felálltam a helyemről és elindultam lefelé a lépcsőn a táncoló tömegbe. A bokám szinte nem is fájt, ez pedig még inkább feldobott. A táncolok között rengeteg gyönyörű lány is volt és hát mit tagadjam, lent a kis pajtás néhány fenék láttán megmerevedett, készen állt a vadászatra. 

- Karim Benzema - éreztem meg egy finom érintést a nyakamon. - Itt nem gyakran látni ilyen sztárokat - suttogta érzékien a fülembe egy lágy női hang. 

- És szabad megtudni,  te ki vagy? - rántottam magamhoz a csajt a derekánál fogva. 

Arcán az alapozó csillogott, erős rúzzsal emelte ki ajkait, a szeme és haja együtt egy fekete vadmacskára emlékeztetett. 

- Az legyen az én titkom - húzta el ajkát a fülem mellett. 

- Táncolsz velem, titokzatos idegen? - tűrtem egy tincset a füle mögé. 

Meg van a ma esti ágymelegítőm!

- Hát hogyne - fordított nekem hátat. 

A kezemet a csípőjére csúsztattam, amit a zene ütemére kezdett ringatni. Fenekét finoman neki dörzsölte a farkamnak, ettől pedig még inkább felizgultam. Nem tudtam meddig vagyok képes ezt elviselni. 

Kezét a nyakamba tette, így megcsapott parfümjének illata. A tűrőképességem határán táncoltam. 

Megnyalta ajkait, ami engem végleg az őrületbe kergetett. Elképzeltem, hogy a dákóm van a szájában, ez pedig arra pontra vezetett, hogy megragadtam a karját és kirángattam a mosdóba. Tekintetében semmi értetlenséget sem véltem felfedezni, csupán csak vágyat. Ajkam az övére tapasztottam és mohón csókolni kezdtem, ami ellen cseppet sem ellenkezett. Lábánál fogva felemeltem a mosdókagylók egyikére, feljebb tűrtem a szoknyáját, így egyenes út nyílt a lány hüvelyének bejáratához.
- Gyógyszer? - kérdeztem meg két csók között.
- Szedek - lihegte.
Két ujjamat finomkodás nélkül dugtam fel neki, miközben ő a nadrágom cipzárjával babrált. Néhány másodperc múlva lehúzta rólam a ruhadarabot. Sóhajok hagyták el a száját, ahogy az ujjaim újra és újra benne mozogtak. De legnagyobb megdöbbenésemre ő is izgatni kezdte péniszemet, ezzel fokozva bennem a vágyat. Nem érdekelt tovább az, hogy legyen előjáték sem pedig az, hogy ő élvezi-e, csak a saját kielégülésem tartottam szem előtt. Egyre gyorsabban kezdtem mozogni benne, mire ő nyögdécselni alattam, ez pedig még jobban fokozta az élvezeteket. Gyorsítottam a tempón, aminek eredménye képen éreztem, hogy hüvelye a farkam köré záródott, ahogy elélvezett, de én még távolról sem voltam abban az állapotban. Egy állatias morgás hagyta el a szám és elvesztem benne. Az izzadság lassan végigszántotta az arcomat és a hátamat, de a tűzijátékszerű robbanás engem is elért, amit egy hatalmas nyögéssel nyugtáztam. Eltávolodtam tőle, visszavettem a gatyámat és ott hagytam a csajt a mosdóban.
Visszasiettem az asztalunkhoz, ahol egy újabb adag ital várt rám. Már régen elfelejtettem, hogy melyik pohár volt az enyém, ezért csak fogtam egyet és öntöttem bele tequilát. Leöntöttem a torkomon és most már valójában jól éreztem magam. Megbasztam egy csajt és be fogok rúgni, mint az atom.
Hát mi kell még, hogy felejtsek?

***

 Hol vagyok? És mi a szarért van itt ilyen világos? Áh, szétszakad a fejem, a kurva életbe is! 

- Benzema, ébredj! - lökdösött meg Bale. 

- Ember, muszáj ordítanod? - morogtam. 

- Én nem kiabálok - rötyögött. - Kell gyógyszer? 

- Ártani nem árthat - temettem a fejem a párnába. 

Hallottam, hogy keresi a gyógyszert, majd azt is, hogy mellém lép és leteszi az éjjeli szekrényre. 

- Fél óra múlva indul a gép - indult kifelé a szobából. 

- Én nem megyek vissza Spanyolország. Onnan úgy is utaznék Franciaországba. Szóval jó utat - emeltem fel a kezem búcsúzóul. 

- Ahogy gondolod - felelte monoton hangon, majd a szoba ajtaja becsukódott. 

 Már éppen visszaaludtam volna, mikor ismét beléptek a szobámba.

- Komolyan mondom, az én szobám valami gyülekező hely? Korán reggel, csak egy kis időre nem lehetne békén hagyni? - fakadtam ki.

- Nem tudtam, hogy ennyire másnapos vagy - szólalt meg Zidane.
- Mester - emeltem fel a fejem. - Elnézést.
- Nem mondtad, hogy nem velünk jössz haza. Ha Bale nem mondja, akkor nem is tudom meg?
- Lehet. Teljesen kiment a fejemből.
- Mivel kifizette már a csapat a szállást, csak add le a kulcsot. Ez pedig még egyszer elő ne forduljon! - emelte feljebb a hangját, amitől azt hittem széthasad a fejem.
- Rendben - biccentettem.
Húzzon már a picsába!
- És Karim - szólalt meg az ajtóban. - Sok szerencsét az EB-re!
- Merci maitre.
Mikor hallottam, hogy elhagyta a szobát fellélegeztem. Lehunytam a szemem, de már éreztem, hogy biztos nem tudok visszaaludni. Az éjjeli szekrényen lévő gyógyszerért nyúltam és víz nélkül bevettem. Lerúgtam magamról a takarót, majd kibicegtem a fürdőszobába. Meg mertem volna kockáztatni, hogy sokkal rosszabb lett a tegnapi után a bokám.

Levettem magamról az egyetlen ruhadarabot, ami takarta a testem: a gatyámat. Utána lehúztam a szorítót a bokámról és letekertem a fáslit is. Így álltam be a zuhany alá és megnyitottam a csapot, amiből először hideg víz, majd forró kezdett folyni. Kezem  megtámasztottam a zuhanykabin oldalán, végig simítottam a fejemen.

Egy ajtó bezárult, egy újabb pedig ki fog nyílni számomra. Ebben ott másnaposan, csurom vizesen, egészen biztos voltam. 

3. Fejezet

Sziasztok!

Bocsánatot szeretnék érni, amiért csak ilyen későn hoztam a részt, de más blogon is helyt kell állnom nem csak itt, de tulajdonképpen ezt tekintem a fő blogomnak. Igazából ezt a részt kismilliószor átírtam, mire ebbe az állapotába került. Remélem tetszeni fog. 

Szeretném megköszönni a két feliratkozónak, hogy bizalmat szavazott nekem. Nagyon jól esik a támogatásotok! Továbbá szeretném megköszönni az egy megjegyzést, nagyon feldobtad a szavaiddal a napom! 

Jó olvasást hozzá!

Bells Booth

 

 Daria Davon

Az autó motorja hangosan felbőgött, majd lassan elindult alattunk. Fejem hátrafordítottam, tekintetem a kórház piszkosfehér falaira függesztettem. A boldogság robbanásszerűen tört rám, de a mellkasomban ezzel szemben szorító érzés jelent meg. 

Örültem, hiszen itt hagyhattam végre azt az átkozott helyet. Nyolc hetet töltöttem az intenzíven és hat nagyon kemény hónapot a rehabilitációs osztályon. Mikor levették a kötéseket a kezemről és a lábamról, először csak bámultam az égett bőrt, nem reagáltam a külvilágra. Azt hittem jobban nem törhetek össze, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Mélyen legbelül feladtam, nem akartam küzdeni. Nem láttam magam előtt azt a jövőt, amiért érdemes lett volna felépülni. Ekkor követtem el az első öngyilkossági kísérletem, viszont a nővérek időben rám találtak. A hetek teltek a műtétek pedig követték egymást. Az orvosok az első operáció előtt kijelentették, hogy nem képesek visszaadni a régi kinéztem, csak a mostani helyzeten tudnak javítani, mindezt elfogadhatóbbá tenni. Először képtelen voltam felfogni szavaikat, rájuk meredtem és csak egyetlen szót ejtettem ki: miért? Jót nevettek ezen, amit úgy értelmeztem, hogy a helyzetemen mulatnak nem pedig a kérdésemen. Ekkor gyűlöltem meg végleg az orvosaimat, még azokat is ellöktem magamtól, akik jó szándékkal fordultak felém. Aztán átkerültem a rehabilitációs osztályra. Az első napokban eluralkodott rajtam a tehetetlenség. Tolószék és nővér nélkül képtelen voltam elhagyni a szobát, mindez pedig nagyon frusztrált. Minden egyes nap elmondták nekem, hogy higgyek a gyógyulásomban. Azok a hetek nagyon jól megtanítottak valamit a reményről; a remény nem más, mint a csalódás.
Napok követték egymást én pedig harcoltam, de voltak mélypontok is. Egy ilyen mélypont volt, mikor közölték velem, hogy nem fogok tudni járni. Kétségbeesetten kérdeztem újra és újra más szavakat használva, hogy valóban nem tudnak e rajtam segíteni? A válasz pedig mindig ugyan az volt: nem. Nem voltam képes elképzelni azt, hogy ne tudjak lábra állni, hogy ne érezzem a mezítelen talpammal a kő hidegét. Az önpusztító gondolatok napokig zsongtak a fejembe, aminek az lett a vége, hogy ismételten felvágtam az ereimet. Az ápolók életben tudtak tartani és most már nem kerülhettem el azt, amit a legelső öngyilkossági kísérletem után: kaptam magam mellé egy pszichológust. Napokig nem szóltam hozzá, sőt! Tudomást sem vettem róla, de ő nem adta fel. Napok követték egymást és ő mindig ott volt velem a kijelölt időben és titkon talán neki köszönhetem, hogy március 20.-án sikerült megtenni az első lépéseim a baleset óta. Ez a momentum pedig olyan löketet adott, ami rá másfél hónappal kijuttatott a kórházból. Minden vágyam volt ott hagyni azt a helyet, de féltem. Nem hittem abban, hogy az emberek képesek lesznek elfogadni azt, ahogy kinézek. Nagyon sok időbe telt, még én magam is képes voltam az elfogadásra. Tudom, hogy másnak is időt kell hagynom, mégis rettegtem, hogy nem leszek képes ezt végigcsinálni.
Egy kis utcában haladtunk el, ahol az épületek faláról, bejáratáról lekopott a festék. Tudtam, hogy Lyon egyik szegény negyedében járunk, de nem értettem, hogy miért erre megyünk, hiszen így sokkal hosszabb volt, mintha a főúton haladtunk volna. Fejem óvatosan fordítottam a nagyapám felé.
- Miért erre megyünk? - adtam hangot értetlenségemnek.
Egy pillanat erejéig rám emelte íriszeit, majd ismét az útra koncentrált.
- Azért mert ott történt a baleset?  - Az autóban uralkodó csendet ismét az én szavaim törték meg.
Nagyot nyelt, láttam rajta, hogy habozott, de végül bólintott. Tekintetemet a betonos útra függesztettem,  ujjaimat finoman tördelni kezdtem.
Körmeim élesen belevájtak a tenyerembe az elmondhatatlan csalódottságtól, amit éreztem. Hát ilyennek gondolnak, egy törékeny nyomoréknak, egy roncsnak, aki elvesztette a szüleit.
Apu - jutott eszembe kerek arca, orra alatt bajusszal enyhén borostásan, majd a teste, ahogy a lángok felemésztik azt.Ő volt az, akinek tényleg mindent elmondhattam. Meghallgatott és nem ítélkezett felettem, nem szúrt oda semmi bántót, hanem segíteni próbált. Mindenről elmondta a véleményét és nagyon sok mindent tanultam tőle. Nem ilyen halált érdemelt volna, a jó emberek nem hallhatnak meg ilyen szörnyű módon!
Anyu - vörös tincsei örök életre beleégtek emlékeimbe.A viták mindennaposak voltak közöttünk, gyakran napokig háborús övezet volt a házban, aminek a legnagyobb áldozata talán apa volt. A véleményünk örökké különbözött, akárcsak a jellemünk. De azon a végzetes éjszakán látni, ahogy eszméletlenül fekszik az ülésen, mindezek az ellentétek nem számítottak.
- Nagyapa, ki szeretnék menni a temetőbe - szólaltam meg hirtelen.
- Nem gondolod, hogy túl korai lenne még? - jött az azonnali válasz.
- Nem - nyeltem egy nagyot. - Utoljára a baleset éjszakáján láttam őket. Ott sem lehettem, mikor eltemették őket és ez nagyon bánt!
Torkom elszorult a hirtelen rám törő keserűségtől. Nem tudtam elképzelni a sírjukat és legbelül magamban le sem zártam teljesen ezt az egészet.
- Én továbbra is azt mondom, hogy ez nem jó ötlet - jelentette ki határozottan.
- Nagyapa - sóhajtottam reménykedve. - Látnom kell ahhoz, hogy továbblépjek.
Nem felelt, csak mereven bámult előre.
- Kérlek.
Orra alatt bosszúsan elmormogott egy jót és a következő utcánál jobbra lefordult. Megértettem, hogy féltett, valószínűleg az ő helyzetében én is ugyanígy cselekednék, mégis úgy kezelnek, mint egy kisgyereket.

 A temető vezető út rövidebb volt, mint gondoltam. A hatalmas vaskapuján áthajtva a nagyapám lelassított, majd megállt, de az autót nem állította le. Felém fordította arcát, amin az idő már ott hagyta a nyomát.

- Bejössz velem virágot venni? 

A kérdés szinte sértette a fülem. Heves mozdulattal megráztam a fejem. Nem álltam rá készen, még nem.
Nem firtatta döntésem egyszerűen csak kiszállt és besétált az üzletbe. Szánalmasnak éreztem magam, hogy ilyen gyáva vagyok, de a szánalom a félelem mellett eltörpült. Undorodva néztem a végig a rózsaszín hegeken és sokadszorra is azt kívántam bárcsak meghaltam volna akkor este.
Magam elé bámultam, mikor a nagyapám ismét visszaült mellém. Az ölembe helyezett két csokor rózsát. Sebességbe tette az autót és miután mélyen bementünk a temető soraiba, egyszer csak lefékezett és megállt.
- Megjöttünk - szólalt meg szomorú hangon.
Kivette ölemből a virágokat és már ki is pattant az autóból, hogy segítsen nekem, de nemet intettem neki. Kinyitottam az ajtót letettem a botot, majd egyik lábamat a másik után a földre helyeztem és a fekete segédeszközömre támaszkodtam. Nagyapám ott sétált mellettem, míg én a jól begyakorolt sorrendben tettem előre a botot, majd a lábam.
A sírkövek nem voltak messze, még is nekem hatalmas megerőltetés volt ez a rövid út is. Sajnos túlságosan is sokat feküdtem a kórházban.
Megálltunk a két kő előtt, amire jól olvasható betűtípussal rá volt írva a szüleim neve és egy rövid idézet: Örökre velünk maradsz, őrizzük mosolyodat.
Álltam és bámultam a szöveget, nehezemre esett levegőt venni. Milliószor lejátszottam már a fejemben, hogy milyen lesz ez a pillanat, de ez semmihez sem fogható. A szívem sajgott, mintha kitéptek volna belőle két darabot. Szememből a sós könnyek kicsordultak és végigfolytak az arcomon. Bal kezemet a szám elé emeltem, hogy tompítsam a zokogás hangját.
Egy éve ilyenkor anya mosolyogva fogadott iskolából hazaérve, apa pedig épp a kései ebédjét fogyasztotta el. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy nem lesz már ilyen pillanatunk.
Ölelő kart éreztem a derekam körül, ami lassan magához húzott. Arcomat nagyapám vállába temettem és próbáltam csillapítani a zokogást, de a rám törő emlékképek nem hagyták. Nagypapa vaskos tenyerével simogatta a hátam, így próbálva nekem segíteni, de nem mindhiába.

Elhúzódtam tőle, majd kivettem a fehér rózsákat a kezéből. Lassan odabotorkáltam az édesanyám sírjához és letettem az egyik csokrot, míg a másikat az édesapáméhoz.
Tata felé fordultam, az éppen akkor lecsorduló könnycseppet egy határozott mozdulattal letöröltem az arcomról.
- Ideje menni - mondtam zokogástól elfúló hangon.
Óvatos léptekkel elindultam, de rettentő sokáig tartott még elértem az kocsiig. Visszapillantottam még utoljára a sírokra és búcsút mondtam.

***

Mögöttünk a kapu becsukódott, az autóval a nagyszülőm leparkolt. A fehér bejárati ajtóban már ott várakozott a nagyanyám és a család többi tagja is.
Család.
Mit is jelent ez a szó? Számomra teljesen elvesztette minden jelentését. Papa bátorítóan rám mosolygott, majd egyedül hagyott. Mellkasom összeszorult, gyomrom görcsbe rándult. Nem értettem a saját reakciómat. Legszívesebben vakarászni kezdtem volna a kézfejem idegességemben, de nem tehettem.
Mély levegőt vettem és kinyitottam a kocsi ajtaját. Kikászálódtam belőle, miközben éreztem, hogy az összes tekintet rám szegeződik. Heves szívveréssel indultam el a bejárati ajtó irányába. Mindenkinek a tekintetébe belenéztem és mindenhol ugyanazt a szánalmat láttam. Legszívesebben elfutottam volna, vagy elbújtam volna, ahol nem élem át mindezt, de nem tehettem, úgy, ahogy sok mást sem.
A lépcsőzés még lomhábban ment, mint a járás. Ezt tanultam meg a kórházban a legnehezebben és most minden mozdulatomban benne volt az elesés veszélye.
Mikor végre velük szemben álltam csak néztük egymást, nem tudván mit is mondhatnánk.

- Öhm... Hát sziasztok! - intettem esetlenül.
Nagymamám szó nélkül könnyezve a nyakamba borult. Álltam ott és nem öleltem vissza. Akartam, tényleg akartam, de nem ment.
Senki más nem szólalt meg, mindenki rezzenéstelen arccal bámult, ez pedig dühített.
- Szeretnék lepihenni - kértem halkan.
- Ez természetes - bólintott a nagymamám.
Elindult befelé én pedig követtem, az útban lévő családtagok pedig szó nélkül arrébb álltak. Elhaladtunk a bejárati ajtóból kiinduló folyóson, át a nappalin egy földszinti szobába. Ahogy beléptem láttam, hogy minden az előírás szerint van elrendezve. Az ágy mellett volt egy segítő cső felszerelve, a másik oldalt pedig rögtön a komód volt elhelyezve. A fehér falra LCD tévét és egy könyvespolcot szereltek fel , a fényt pedig két hatalmas üvegajtó adta, amin keresztül ki lehetett lépni a kertbe.
- Ez nagyon klassz - biccentettem a fejemmel.
- Rendben, akkor egyedül is hagylak - hátrált ki a szobából, majd csukta be maga mögött az ajtót.
Egy mély sóhaj szakadt ki belőlem, miközben lassan az üvegajtóhoz lépdeltem. Nehézségek árán, de végül kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. A botom vége kopogott a barna fán, ahogy a lépcsőhöz sétáltam és leültem rá. Néztem a kertben álló hatalmas japánakácot, amire még mindig fel volt szerelve a régi hintám.
A kerítés felől motoszkálás hallatszott, mire azonnal odakaptam a fejem. A kerítés alatt egy német juhász kutya tűnt fel. Egy pillanatra megrémültem, viszont tudtam, hogy nem lenne elég időm felállni és berohanni, ezért jobbnak láttam nyugodtan egy helyben ülve maradni. A kutya, amint megpillantott leült és oldalra billentette fejét, úgy méregetett. Hirtelen felállt és felém ügetett, aztán leült elém.
Óvatosan felé nyújtottam a kezem, amit ő megszaglászott, majd óvatosan megnyalt. Finoman végigsimítottam a fején, válaszképpen ő vakkantott.
Ekkor már éreztem, hogy benne barátra találtam.

2. Fejezet

Sziasztok!

Huh, hát egy hete, hogy kitettem az első részt és gondoltam ideje jönnie a második résznek is. Valószínűnek tartom, hogy a harmadik fejezet nem fog ilyen gyorsan megérkezni, de minden tőlem telhetőt megteszek. Ezt a fejezetet nem igazán érzem magaménak, hiszen ez az első olyan fejezet, amit férfi szemszögből írtam meg. Szerintem kissé ellányosítottam, de remélem néhány fejezet után majd belejövök! A fejezetek váltott szemszögből fognak érkezni, tehát a következőben Daria szemszögéből lesz olvasható a fejezet. 

Nagyon köszönöm a három feliratkozót és az egy megjegyzést. Sokat jelentenek a visszajelzések, hiszen ezek által tudok fejlődni. Ehhez is nagyon szívesen fogadom a visszajelzéseket! 

Jó olvasást! 

Bells Booth

Karim Benzema

A fejemben a hasogató érzés nem akart megszűnni, sőt! Ahogy egyre éberebb lettem, ezzel párhuzamosan csak erősödött. Bal kezemmel automatikusan a homlokomhoz nyúltam és két ujjammal lassan masszírozni kezdtem a halántékomat, de ez sem segített. Indulatosan kifújtam a tüdőmben lévő levegőt, majd egy könnyed mégis gyors mozdulattal nyitottam ki szemhéjam. A fehér plafont pillantottam meg először, majd tekintetem körbevezettem a szobán. A mennyezet kivételével az egész szobát egy kávébarna szín jellemezte, ehhez illő sötét barnára festett ajtókkal és szekrényekkel. A padlót szintén csak a barna egy világos árnyalatában pompázó csempetípussal rakták ki, amin a ruhák és a cipők szanaszét hevertek. Ajkaimra egy perverz mosoly húzódott, miközben szememmel oldalra pillantottam a mellettem fekvő szőkeségre, aki még az igazak álmát aludta. Az éjszaka folyamán egy olyan felejthetetlen élményben volt része, ami jó néhány napig megmarad még gondolataiban.

Karommal leemeltem magamról a zöld huzattal bevont takarót, majd ülésbe tornáztam magam, onnan pedig állásba. A földről felvettem alsónadrágom, amit magamra vettem, így már nem voltam teljesen meztelen. Következett a kék koptatott farmer, majd az ébenfekete ing. Ujjaimmal ellenőriztem, hogy a zsebemben van e a telefonom és a két kulcscsomó. Mikor érzékeltem, hogy ott vannak a nadrágomban, akkor magamra vettem a fekete bőrdzsekimet és anélkül, hogy hátrapillantottam volna kisétáltam a szobából. Kimért egyenletes léptekkel haladtam előre egészen a lift ajtajáig, ahol egy hanyag mozdulattal megnyomtam a hívógombot. Hátam a falnak támasztottam, a szemem lehunytam, gondolataim pedig csak két dologra összpontosultak: egy fájdalomcsillapítóra és egy forró zuhanyra. A lift ajtajának súrlódására kinyitottam szemeimet és ellöktem magam a faltól. A fémdoboz bejárata elé léptem, ahol a tükörben megpillantottam önmagam. Néhány másodperc erejéig megtorpantam a saját mogyoróbarna íriszeim látva. Valami megváltozott benne, egészen másképp tükröződött vissza, mint hónapokkal vagy évekkel ezelőtt. Nem láttam benne azt a csillogást, amit régen minden reggel. Előre léptem pont annyira, hogy a lift belsejében álljak és annak ajtaja becsukódjon. Megnyomtam azt a gombot, amire a nullát festették fel, majd tekintetem visszavezettem a képmásomra. Arcomra kiültek a fáradtság apró jelei, amelyeket már hetek óta képtelen voltam onnan letörölni. A gondok okozta ráncok a homlokomon egyre nagyobb barázdákat vájtak maguknak. A szemeim alatt karikák éktelenkedtek, csúfítva már az így is szörnyű összhatást. Megváltoztam, ez tisztán látható és érezhető volt, és nem a legjobb irányba, de bármit is tettem, bárhogyan is küzdöttem, képtelen voltam kimászni a szakadékból, ahová a média és a volt barátnőm taszított.
A lift elérte a földszintet, majd megállt, mire a fejemben a tompaság érzése jelent meg. Nem törődtem vele, csak kiléptem belőle és sietős léptekkel igyekeztem a pult felé. Amint a pulthoz léptem rögtön a tárcám kezdtem keresni, miközben elengedtem a fülem mellett a pultos lány idióta és fárasztó locsogását. Nem éreztem szükségét annak, hogy meghallgassam a mondanivalóját. Ha a családom és a barátaim véleménye nem érdekelt, akkor az övé pláne nem fog. Előhúztam a tárcámból a bankkártyámat, amit végül a pultra tettem és felé csúsztattam.
- Ki szeretném fizetni a szobát - vágtam kíméletlenül a szavába.
Formás ajkain keresztül a szavak továbbra is ömlöttek, miközben a kártya leolvasóba tette a kártyám, majd a hozzá csatlakoztatott kis fekete gépet elém tette, amibe egy zöld gomb után beütöttem a PIN kódot. Miután elfogadta és visszakaptam a kártyám egy blokk kíséretében egy köszönés után távoztam a pulttól és az épületből is.

***

Az öltözőben a feszültség szinte már tapintható volt a levegőben. Észlelhető volt mindenkin az izgatottság. Nem hiába, ennek a meccsnek komoly tétje volt, hiszen itt dőlt el, hogy a Real Madrid döntött játszhat-e a Barcelonával, amit mi mind teljes szívünkből szerettünk volna. Abban biztos voltam, hogy a teljes csapat oroszlánként fog küzdeni az áhított győzelemért. A mellettem ülő Ramosra pillantottam, aki még egy utolsó üzenetet olvasott el a szerelmétől, majd eltette a készüléket a sporttáskájába. Irigyeltem tőle, hogy van egy ilyen biztos pont az életében, mint Pilar. Vágytam én is erre az érzésre, de akárhányszor próbáltam megvalósítani, mindig kiderült a másik félről valami, ami összetörte az egész kapcsolat illúzióját. 

- Készen állsz Benzema? - csapott a vállamra mosolyogva a hátvéd. 

- Igen is Capitan! - röhögtem el magam, mire a többiek is követték a példámat. 

Ez valamelyest oldotta hangulatot, de az izgalom még mindig érezhető volt mindenkin. Navas a kesztyűjével dobolt a térdén, fejét pedig lehajtotta. Marcelo Ronaldoval beszélgetett arról, hogy hogyan is próbálják majd megcsinálni a kényszerítőt a Bayern játékosai ellen. 

Az ajtó lassan kinyílt, Zidane pedig belépett rajta. Most is öltöny volt rajta és fehér ing, mint minden meccsünkön. Kedveltem őt, de az öltözködését a meccsekre soha nem értettem. Mások simán állnak a pálya szélén a csapatuk melegítőjében, de nem neki jobb, ha úgy néz ki, mint valami pingvin. 

- Fiúk - csukta be maga mögött az ajtót. - A mai meccs is olyan, mint bármelyik másik. A tét most sem számít, csak az, hogy úgy gyertek le a pályáról, hogy azt lássam akartátok a győzelmet és mindent meg is tettetek érte. Ha ezt látom, az sem baj, ha veszítünk, de persze ez ne forduljon elő! - nevetett fel, de mi nem követtük a példáját. 

- Készen álltok? - tette fel a megszokott kérdést. 

- Igen mester - kiáltotta mindenki egyöntetűen.
Szállingózni kezdtünk ki a modern német öltözőből, mindeközben volt, aki beszélgetett a csapattársával és néha fel is nevetett oldva ezzel saját feszültségét. Én egyedül léptem ki a helyiségből és haladtam előre a fehér falak mentén a kikövezett padlón, addig még oda nem értünk a német kisgyerekekhez, akik a pályára fognak minket kísérni. Óvatos mosoly húzódott ajkaimra, mikor megpillantottam a felém közeledő szőke kislányt. Meg sem lepődtem hajszínén, sem pedig gyönyörű kék szemén, hiszen mindezek tipikus német vonások. De az az angyali mosoly, ami az arcán elterült, azt hiszem minden férfi szívét megolvasztotta volna. Mikor apró lábaival odaért elém, átható tekintetét rám emelte.
- Te vagy Karim Benzema? - vékony, csilingelő hangja halkan csengett.
Először értetlenül pillantottam rá, közben pedig az agyamban igyekeztem megtalálni azt a csekély német tudást, amit a gimnáziumban tanultam. Összeraktam a mondat jelentését, de válaszolni már nem tudtam volna rá, ezért egyszerűen csak bólintottam. A mosolya még szélesebb lett, majd kezét az enyémbe csúsztatta és gyengén húzni kezdett a sorakozó focisták felé. Nem tiltakoztam, lépteimet igyekeztem az övéhez igazítani, szemeimet le sem tudtam venni róla. Az ilyen pillanatokban értem meg miért áradozik Sergio annyit a gyerekeiről.
Odaértünk a többi focistához és sorba rendeződtünk. Elől mindkét csapatnál a kapitányok, kezükben a Respect feliratú zászló, karjukon a karszalag, ami jelezte tisztségüket. A két csapat között a bíró és a partjelzők sorakoztak. A levegőben csend uralkodott, csak az arénából hallatszott a német szurkolók éneklése. Az olasz bíró elindult, ezzel egy időben mi is. Pillanatok múlva a két csapat kisétált az Allianz Aréna haragos zöld gyepére. A sportbírók megálltak és egymás mellé sorakoztak, míg mi, vagy is a Real Madrid a jobb oldalukra állt, a Bayern München pedig a bal oldalukra. A gyerekek ellőttünk sorakoztak. Felcsendült az UEFA Bajnokok Ligája himnusz, amit a lelátón ülő németek énekelni kezdtek. A pálya közepén a segítők kihúzták a hatalmas anyagot, amire fehér alapon fekete csillagok voltak festve és az kezdték mozgatni.
Kihúztam magam, kezemet az ellőttem álló kislány vállára tettem, tekintetem a semmibe révedt. Magamban számoltam a másodperceket, amik vissza voltak még ebből a cirkuszból, ami tulajdonképpen csak a nézők miatt volt. Mikor a himnusz akkordjai elhallgattak, kezeltünk az ellenfél csapattal, majd elfoglaltuk a térfelünket és tettünk még néhány melegítő mozdulatot, miközben Ramos épp fotózkodott a bírókkal. Beszívtam a szokatlanul hűvös áprilisi este levegőjét, szemhéjaim lehunytam. Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, ez pedig egyet jelentett: készen álltam a mérkőzésre.
A két kapitány visszafutott a helyére, a Bayern két csatára pedig a pálya közepét jelző csíkhoz állt, egészen a labda mellé. A sípszó pedig elhangzott, mire a labda rögtön elhagyta eddigi helyét. A lábaim önállósították magukat és rögtön rohanni kezdtem a labdát vezető játékos irányába, hogy zavarjam, vagy legjobb esetben szereljem. Abban a pillanatban, mikor odaértem hozzá lepasszolta, balra, amire Marcelo rögtön lépett, és nem is engedte tovább a Bayern támadását, mert elvette a labdát a középpályástól. Vezette a labdát előre, mi pedig Ronaldoval és Bale-el követtük a támadást, majd mikor elfoglaltuk a pozíciónkat érkezett Marcelo beadása, egyenesen Cristiano fejére, amit pont Neuer kezébe fejelt. A szokásos arcvágása most sem maradhatott el, hiszen azok nélkül nem is lehetett volna igazi egy meccsünk sem.
A támadások egymást követték és ekkor a védők tudása kibontakozhatott, hiszen mindkét csapat hátvédjei nagyon sok támadást akadályozottak meg, de persze voltak olyan kontrák, amik lövéssel fejeződtek be, amit a két kapus hárított. A percek teltek, a német közönség pedig kitartóan énekelt lelkesítve a hazaiakat. Kitartóan futottunk támadtunk és húzódtunk vissza védekezni vagy épp zavartuk meg a hátvédeket, vagy magát a kapust, de gólra egyetlen helyzetünket sem sikerült váltani. Egy UEFA segítő felmutatta a táblát, amin jelezték, hogy még négy perc a ráadás, bennem pedig ekkor tűz gyulladt. Éppen kirúgáson volt a sor tudtam, legalábbis megfigyeltem, hogy Neuer jobban szereti hátra kiadni a labdáit, különösen Lahmnak, ezt pedig könnyen kihasználtam. A német csapatkapitány közelébe helyezkedtem el és a megérzésem bejött. A labdát kiadták, én pedig könyörtelenül támadást indítottam. A védő arcán először szemernyi meglepettség futott át, majd rendezte vonásait és egy cselkombinációval próbált kikerülni engem, de nem engedhettem ezt. Most nem. Ilyen tét mellett nem. Figyeltem a lábmozgását, vártam a pillanatra, mikor elveszti a labda fölött az irányítását, ami meg is történt, amit könnyedén ki is használtam: könyörtelenül vettem el tőle a labdát és vezettem a kapu felé. Oldalról érzékeltem két piros mezes védő közeledését, de nem törődtem vele, gyorsítottam a lépteimen. Neuer kirohant a kapujából, felém vetődött. A labdát sikerült elhúzni mellette, a lábamat pedig felhúztam, mert komoly ütközés lett volna a vége. A földet érés viszont nem úgy sikerült, ahogy vártam: kibicsaklott a bokám. Szerettem volna tovább futni, hiszen gólt is szerezhettem volna, de nem ment. Nem bírtam rálépni a bal lábamra úgy, hogy ne hasítson belé iszonyatos fájdalom.
Ennek ellenére a meccs nem állt meg, a Bayern vezethetett támadást ellenünk. Bicegtem a pályán, de éreztem, hogy nem tudom folytatni a játékot. Intettem Zidane-nak, hogy cserét kérek, ami perceken belül meg is történet, hiszen Pepe kifejelte a labdát, ezért az oldalbíró engedélyezte a cserét. Nagy taps kíséretében bicegtem le a pályáról, helyettem pedig Lucas futott fel a zöld gyepre. Hozták a kabátomat, de intettem nekik, hogy nem lesz rá szükségem. Egyenesen besétáltam az öltözőbe, ahová egy orvos is követett.
Vizsgálta a bokámat, nyomogatta tekergette, de egyetlen szisszenésemre abbahagyta azt, amit csinált vele.
- Bokaszalag húzódás - jelentette ki. - Minimum két hét gyógytorna, utána is külön kell még edzened.
- BL döntő? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
Megrázta a fejét, majd visszasétált a kispadra.
A jó büdös kurva életbe!

1. Fejezet

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy végre eljött ez a nap is, mikor megnyithatom ezt a blogom. A történet nagyon közel áll hozzám és már néhány részét előre meg is írtam. A fejezetek váltott szemszögből lesznek írva, így mindkét főszereplőt jobban meg lehet ismerni. 

A designért hatalmas köszönettel tartozom Astrid Haynes-nek. Egyszerűen imádom, remélem nektek is annyira elnyerte a tetszéseteket, mint nekem! 

Annyira nem érzem magaménak ezt a részt, pedig igyekeztem izgalmasra és érdekesre írni. Véleményeket és visszajelzéseket nagyon szívesen fogadok. Kérlek titeket írjátok le a véleményeteket megjegyzésben, vagy chaten! Nagyon fontos lenne. 

Jó olvasást hozzá!

Bells Booth

A kis tévét figyeltem, amin épp az az utasítás jelent meg, hogy kapcsoljuk be biztonsági öveinket. Követtem a szövegben leírtakat, így néhány perc elteltével a fekete öv hozzásimult a csípőmhöz, akárcsak a mellettem ülő édesanyámnak és a folyosó felőli oldalon ülő apámnak is. A zsebembe nyúltam, ahonnan előhúztam egy rágós papírt, amiben már csak egyetlen egy darab rágó volt, amit gondolkodás nélkül a számba is vettem. Az ölemben pihenő telefon oldalán lévő egyik gombot automatikusan megnyomtam, így Beethoven ötödik szimfóniája hangosabban szólt a fülemben. Néhány perc elteltével érezhető volt, hogy a gép lassan ereszkedni kezd. Nem tudtam eltemetni magamban azt az érzést, hogy zuhanok lefelé. Tenyerem ösztönösen az ülés karfáira csúsztak, ujjammal pedig olyan erősen markoltak azokat, hogy ujjbegyeim belefehéredtek. Éreztem ahogy enyhén az ülésnek préselődtem, erre már szemeim automatikusan lecsukódtak. A fülhallgatón keresztül is tisztán hallottam a turbinák hangos zaját. A fülem bedugult, amit igyekeztem a rágózással enyhíteni, de mivel egy keveset hallottam, úgy látszik, eredményesnek bizonyult.  Mozart művéből, mely a lejátszási listámon következett. Végül tizenöt perc szenvedés után megéreztem a várva várt enyhe rázkódást, ami azt jelezte, hogy végre földet értünk. Egy hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, majd óvatosan kinyitottam eddig összeszorított szemhéjaimat, amiket kézfejeimmel óvatosan megdörzsöltem. A gép lassan gurult alattunk, a kis tévére pedig a szokásos sablon szöveget írták ki:
Köszönjük, hogy a légitársaságunkat választották. Reméljük kellemes utuk volt. 
Egy rosszalló grimasz jelent meg az arcomon és magamban elmondtam néhány szép szót. Utáltam repülést, leginkább a tériszonyom miatt, ami minden egyes repülés alkalmával előjött. Na, így hogyan tudnék kellemesen utazni? Sehogy.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd figyelmemet az ablak felé fordítottam. A gép lassan odaállt a csőfolyosóhoz, ami elvezette az utasokat a terminálba. Unottan dőltem hátra a széken és vártam, hogy a bussinss osztály utasai elhagyják a helyüket. Eltelt negyed óra, mire végre mi kerültünk sorra. A telefonom feloldottam a billentyűzárat, egy érintéssel megállítottam a zenét, majd a készüléket visszacsúsztattam a zsebembe. Édesapám levette a kézi poggyászokat, majd egyet maga után hozva elindult a repülő kijárata felé, mögötte anyám és én szintén egy-egy kézi poggyásszal. Magabiztos léptekkel szálltunk le a gépről és haladtunk végig a folyosón, ami kivezetett minket a terminálba. A terminálban a szüleim egymás mellett sétáltak, miközben ismét egy üzleti ügy volt terítéken. Édesapámnak egy munkavédelmi szaküzlete volt Londonban, ami elég nagy bevételi forrást jelentett a családnak, ezért terjeszkedni akart vele. Édesanyám könyvelői papírok birtokában áll, ezért apám boltjának adóbevallásait és egyéb irodai ügyeit ő intézte.
Unott arckifejezéssel bámultam ki az üvegen, amelyen keresztül látni véltem a kifutópályákat, melynek egyikén épp egy repülő emelkedett az égbe. Nem tudtam mi volt a célja a gépnek, de szerettem volna rá felülni, abban a reményben, hogy hazajutok vele. Évente többször is ellátogatunk Lyonba a nagyszüleimhez, de két alkalom van, amikor hosszabb időt töltöttünk el itt; a karácsony és a nagynéném születésnapjával egybekötött házassági évforduló ünneplése. Egy igazán nagy probléma van ezzel az egésszel, ami nem más, mint, hogy az egész család összezsúfolódik egy házba: mi hárman, a nagyszüleim, nagynénémék négyen, vagy öten, attól függ, hogy Anna aktuális barátja hajlandó e jönni vagy sem. Alig láthatóan megráztam a fejem, számat egy pillanat erejéig oldalra húztam.
Beléptünk azon az ajtón, amelyre azt írták ki, hogy végcél. Előttünk két párhuzamosan elhelyezkedő mozgólépcső vitte le az utasokat egy szinttel lejjebb, ahol egy futószalagon érkeztek a csomagjaik. Mi is egy lépcsőfokra ráállva hagytuk, hogy a gépezett levigyen minket az emberek közzé. A terem dupla U alakzatban helyezkedett el a futószalag, ami a csomagjainkat hozta ki a raktárból, ahol a munkások feldobták rá. A szüleimmel elindultunk megkeresni a mi bőröndjeinket. Körbejártuk a futószalagokat, közben olvastam különböző furcsábbnál furcsább neveket. Eltartott néhány percbe míg megleltük a bőröndjeinket, hiszen, akik feltették, azoknak sikerült jó messzire elkeverniük a hármat egymástól. Az egyetlen kijáratón elhagytuk a termet, majd kijutottunk egy hosszú folyosóra, aminek a végén a váróterem volt.
Megkönnyebbültem lélegeztem fel, mikor már a váróban álltunk és kerestük azt az embert, akit egy cég küldött ki az autóval, amit béreltünk tőlük arra az időre még itt tartózkodunk. Nem tartott sokáig, hiszen a férfi kezében egy igencsak nagy méretű táblára ki volt írva nagy nyomtatott betűkkel, hogy Davon család. Felé igyekeztünk, miközben előhalásztam a zsebemből a telefont, amihez csatlakoztattam fehér fülhallgatómat. Nem volt erőm hallgatni apámat, amint bájcsevejt folytat a férfivel, ezért inkább elindítottam Csajkovszkij egyik varázslatos művét. Váltottak pár szót, majd a férfi sietősen elindult a kijárat felé. Láthatólag nem volt sok kedve itt várni minket éjjel, mikor akár a családjával is lehetne otthon. Teljes mértékben megértettem.
A repülőtér ajtaja fölé szerelt érzékelő érzékelte közeledésünket széthúzódott előttünk. Ahogy kiléptünk a szabadba, az arcomat rögtön megcsapta az szeptemberi éjszakának a kellemes levegője. Haladtunk előre a széles lebetonozott járdán, ahol nem meglepő módon nagyon sok ember lézengett. Sokak az épület melletti padokon ültek és a telefonjaikat nyomogatták, míg mások cigarettával a szájukban tették ugyanezt. Rosszalló pillantást vetettem rájuk. Én azok közzé az emberek közzé tartozom, akik teljes mértékben elítélik a technikának ilyen magas szintű függőségét. Évszázadokkal, sőt! Évtizedekkel ez előtt az emberek képesek voltak érintőképernyős mobil, tablet, laptop nélkül élni az életüket, a mai világban ez már teljesen elképzelhetetlen. Ezzel persze nem azt állítom, hogy ez a fejlődés nem lendítette előre a világot pont, hogy de. Viszont, ha már most ilyen fejlett a technika, mi lesz itt száz év múlva?
Elkaptam onnan a tekintetemet és inkább anyám hátát bámultam, amint még egy pár lépést tett előre, embertelenül magas cipőjében, majd megállt egy autónál. Pontosabban egy Volkswagennél. Íriszeimmel a férfit kerestem, aki épp apával fogott kezet, majd hátat fordítva nekünk elment. Édesapám a kezében lévő kulcson megnyomott egy gombot, amitől az autó lámpái villantak egyet, ezzel jelezve, hogy kinyílt. Kimért léptekkel az anyósülés mögötti ajtóhoz sétáltam, kinyitottam és beültem. Fejem nekidöntöttem az üvegnek, a tenyeremmel lassan, a zene ütemére doboltam a combomon.

Több okból is nagyon szerettem ezt a várost, de leginkább a szépsége miatt. Nappal a csodálatos hangulat és az épületek varázsoltak el, éjszaka pedig az, ahogy az egész fényárba borult. Nem voltak szavak, amik tökéletesen leírhatták volna ezt. Kihúztam a fülemből a fülhallgató, azzal a szándékkal, hogy a szüleim beszélgetéséből elcsípjek néhány mondatot. Legnagyobb meglepetésemre egy szót sem szóltak, a rádió sem szólt, a légteret néma csend uralta. Tekintetem a sebességváltóra vándorolt, ahol kezük össze volt kulcsolva. Arcomon apró mosoly jelent meg ezt látva. 

Vajon engem szeretni fog e valaha így valaki? 

A távolban fehér fényszórók jelentek meg, ami egyre csak közeledett. Először azt hittem majd könnyedén el fog haladni mellettünk, de nem így történt. A méterek egyre fogytak, így látni lehetett, hogy a jármű egyik sávból a másik cikázik. Az események felgyorsultak. Anyám felsikoltott, apám oldalra rántotta a kormányt, de az ütközést így sem lehetett elkerülni. Automatikusan a két ülés közé emeltem a lábam, kezemmel pedig szorítottam a két háttámlát, a fejemet lehajtottam. Hiba volt. Az autó belénk rohant, amit hatalmas csattanás övezet, amely sikeresen elnyomta az én sikolyom. Hallottam, ahogy az üvegek kitörtek, éreztem, hogy a vezető ülése elmozdult a helyéről az anyós ülés irányába, ezzel odaszorítva a lábaimat. Felüvöltöttem a hirtelen fájdalomtól. Éreztem, hogy az autó az oldalára dőlt, majd a tetejére fordult. A kitört üvegszilánkok a bőrömbe fúródtak, ami még elviselhetetlenebbé tette az egészet. Eddig sikerült megőriznem a hideg vérem, de most már a zokogás elemi erővel tört rám. Kétségbeesetten próbáltam kihúzni a lábam, de képtelen voltam rá. Akármelyik irányba igyekeztem elmozdítani csak az éles fájdalmat éreztem. Próbáltam kikapcsolni a biztonsági övet,ami nem engedett. Nyomogattam a piros gombot, rángattam a fekete övet, de nem történt semmi. Tehetetlenül, sokkos állapotban, zokogva feküdtem a kocsiban.
- Apa, anya! - kiáltottam el magam végső elkeseredésemben.
Választ nem kaptam, ez pedig még jobban megrémített. Újabb kísérletet hajtottam végre, hogy hátha ki tudom húzni a lábam de mint az első alkalommal most sem jártam sikerrel. Lehunytam szemeim.
Gondolkozz! - üvöltötte belül egy hang.
Nem voltam rá képes, úgy éreztem, hogy elvesztettem a józan eszem és, hogy nem maradt már nekem más csak a fájdalom és a zokogás.
Az orrom hirtelen a füst orrfacsaró szaga csapta meg. Szemeim kipattantak és apa felől megpillantottam a vörös lángokat. Karomat apám irányába nyújtottam, ami nem kis fájdalommal járt, de megtettem. Megérintettem a karját, majd megragadtam és rázni kezdtem, de nem reagált rá.
- Apa! - sikítottam hisztérikusan.
Ismételten nem mutatott semmi reakciót. Újra és újra ismételtem a nevét, de nem használt. A rettegés hűvös keze elért, miközben azt figyeltem, ahogy testét a vörös lángok lassanként felemésztik.
- Ne! - kiáltottam zokogva.
Úgy éreztem fuldoklok. Levegőért kaptam, de alig tudtam valamennyit a tüdőmbe préselni. Ziháltam, rémülten, tehetetlenül, zokogva.
Ez nem történhet meg. Nem lehet. De bármennyire is tiltakoztam és elleneztem, ez a valóság volt. A lángok lassan haladtak előre. Éreztem a forróságot a lábamnál, majd az elviselhetetlen égető fájdalmat. Torkom szakadtából sikítottam. Arcomon a könnyek patakokban folytak le. A testem köhögések sorozata rázta meg a sok füsttől, de ez semmi nem volt a fájdalomhoz képest, amit a lábaimnál éreztem, arra még nem találták ki a szavakat.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy a lábaim a tűz martalékává válnak. Karomból a vér szivárgott, az üvegszilánkok által okozott vágásokból. A köhögések egyre sűrűbben rázták meg a testem. A fejembe a tompaság érzése jelent meg, majd szédülés fogott el. Szemhéjam elnehezültek, minden pislantás hatalmas erőfeszítésembe került. Nem tudtam mire fogjam ezt. Lehetettek a füst mérgezés jelei is, de akár a feladás jelei is, amit a testem tanúsított a fájdalom ellen. Nem tudtam rá a megfelelő választ, de nem is igazán érdekelt. Nem vágytam másra, mint átadni magam az érzelemmentes tudatlanságnak. Megkaptam.

***

Lassan az érzékszerveimhez eljutottak különböző ingerek, amiket az agyam ingerületként képes volt felfogni. Meghallottam a gépek monoton csipogását. Orromba kúszott a kórház jellegzetesen undorító szaga, amitől rögtön felfordult a gyomrom. Szemhéjaimon keresztül is érzékeltem a lámpa fényét. Sötét akartam és meg egy kis öntudatlanságot, de jól tudtam, hogy már nem tudok visszaaludni. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem még is lassan óvatosan kinyitottam őket. Az égő fénye bántotta a szemem, ezért ösztönösen oda kaptam volna a bal kezem, de abba olyan szintű fájdalom nyílalt, hogy nem tudtam nem felsikoltani.
- Drágám - hallottam meg nagyanyám cérnavékony hangját.
Sírt, tudtam jól. A tekintetemmel még sem vele vettem fel a szemkontaktust, hanem a bal kezemre meredtem, majd a lábaimra. Fehér kötés borította be azokat. Kétségbeesetten pillantottam át a jobb karomra, ami nem volt bekötve. Ez egy szemernyit megnyugtatott. Hitetlenül bámultam végtagjaim, amiket a fehér géz borított és bármennyire akartam nem tudtam másfelé pillantani. Meg akartam mozdítani a lábaimat, de amint egy pár millimétert arrébb tettem, már akkor őrült fájdalom hasított bele. Beleharaptam ajkaimba, hogy ne sikítsak fel ismét. Látásom könnyfátyol homályosította el. Nem akartam sírni, de képtelen voltam megállni. Csak azon voltam képes kattogni, hogy ennyire komolyan megéghettem és, hogy a szüleimmel mi lehet.
Észre sem vettem, hogy az ajtón belépett egy orvos és mögötte a nagyapám, mindketten zöld köpenybe, sapkában és szájmaszkkal az arcukon.
- Jó estét Daria! Először is nyugodjon meg, ne kelljen ezt a nyugtatót beadnom magának! - sétált mellém, majd a zsebéből előhúzott egy injekciót.
- Hol vannak a szüleim? - szipogtam.
A jobb kezem óvatosan megemeltem és letöröltem vele könnyeim. Néhányat pislogtam, majd mikor azt éreztem, hogy az orvosra tudok nézni könnyek nélkül megtettem. Semmi kedvem nem volt nyugtatóhoz, már nem.
- Doktor úr, nem hiszem, hogy most lenne a legalkalmasabb megtudnia mi történt - szólalt meg halk, elfúló hangon a nagyapám.
- Tudni akarom és jogom is van tudni! Kérem! - pillantottam rá a doktorra kétségbeesetten.
Mély levegőt vett, majd kifújta azt. Döntésképtelen volt.
- Kérem - suttogtam ismét.
Rám emelte tekintetét és egyszerűen csak bólintott.
- A szülei meghaltak. Nagyon sajnálom.
Levegő után kaptam, szemeimben újra könnyek gyűltek.
- Hogyan?
- Az apja már az ütközéskor meghalt, ráadásul az autóban a teste már-már a felismerhetetlenségig megégett. Az édesanyja a mentőben halt meg.
Vállamra tette a kezét, de én ellöktem onnan. Lehunytam a szemem és engedtem a zokogásnak. Engedtem, hogy egész testemben rázkódjak. Kiakartam adni magamból a mérhetetlen fájdalmát és a hirtelen támad ürességet. Nem akartam darabokra hullani, de akaratlanul is sikerült és nem tudtam, hogy valaha is megfogom e találni önmagam.