2. Fejezet

Sziasztok!

Huh, hát egy hete, hogy kitettem az első részt és gondoltam ideje jönnie a második résznek is. Valószínűnek tartom, hogy a harmadik fejezet nem fog ilyen gyorsan megérkezni, de minden tőlem telhetőt megteszek. Ezt a fejezetet nem igazán érzem magaménak, hiszen ez az első olyan fejezet, amit férfi szemszögből írtam meg. Szerintem kissé ellányosítottam, de remélem néhány fejezet után majd belejövök! A fejezetek váltott szemszögből fognak érkezni, tehát a következőben Daria szemszögéből lesz olvasható a fejezet. 

Nagyon köszönöm a három feliratkozót és az egy megjegyzést. Sokat jelentenek a visszajelzések, hiszen ezek által tudok fejlődni. Ehhez is nagyon szívesen fogadom a visszajelzéseket! 

Jó olvasást! 

Bells Booth

Karim Benzema

A fejemben a hasogató érzés nem akart megszűnni, sőt! Ahogy egyre éberebb lettem, ezzel párhuzamosan csak erősödött. Bal kezemmel automatikusan a homlokomhoz nyúltam és két ujjammal lassan masszírozni kezdtem a halántékomat, de ez sem segített. Indulatosan kifújtam a tüdőmben lévő levegőt, majd egy könnyed mégis gyors mozdulattal nyitottam ki szemhéjam. A fehér plafont pillantottam meg először, majd tekintetem körbevezettem a szobán. A mennyezet kivételével az egész szobát egy kávébarna szín jellemezte, ehhez illő sötét barnára festett ajtókkal és szekrényekkel. A padlót szintén csak a barna egy világos árnyalatában pompázó csempetípussal rakták ki, amin a ruhák és a cipők szanaszét hevertek. Ajkaimra egy perverz mosoly húzódott, miközben szememmel oldalra pillantottam a mellettem fekvő szőkeségre, aki még az igazak álmát aludta. Az éjszaka folyamán egy olyan felejthetetlen élményben volt része, ami jó néhány napig megmarad még gondolataiban.

Karommal leemeltem magamról a zöld huzattal bevont takarót, majd ülésbe tornáztam magam, onnan pedig állásba. A földről felvettem alsónadrágom, amit magamra vettem, így már nem voltam teljesen meztelen. Következett a kék koptatott farmer, majd az ébenfekete ing. Ujjaimmal ellenőriztem, hogy a zsebemben van e a telefonom és a két kulcscsomó. Mikor érzékeltem, hogy ott vannak a nadrágomban, akkor magamra vettem a fekete bőrdzsekimet és anélkül, hogy hátrapillantottam volna kisétáltam a szobából. Kimért egyenletes léptekkel haladtam előre egészen a lift ajtajáig, ahol egy hanyag mozdulattal megnyomtam a hívógombot. Hátam a falnak támasztottam, a szemem lehunytam, gondolataim pedig csak két dologra összpontosultak: egy fájdalomcsillapítóra és egy forró zuhanyra. A lift ajtajának súrlódására kinyitottam szemeimet és ellöktem magam a faltól. A fémdoboz bejárata elé léptem, ahol a tükörben megpillantottam önmagam. Néhány másodperc erejéig megtorpantam a saját mogyoróbarna íriszeim látva. Valami megváltozott benne, egészen másképp tükröződött vissza, mint hónapokkal vagy évekkel ezelőtt. Nem láttam benne azt a csillogást, amit régen minden reggel. Előre léptem pont annyira, hogy a lift belsejében álljak és annak ajtaja becsukódjon. Megnyomtam azt a gombot, amire a nullát festették fel, majd tekintetem visszavezettem a képmásomra. Arcomra kiültek a fáradtság apró jelei, amelyeket már hetek óta képtelen voltam onnan letörölni. A gondok okozta ráncok a homlokomon egyre nagyobb barázdákat vájtak maguknak. A szemeim alatt karikák éktelenkedtek, csúfítva már az így is szörnyű összhatást. Megváltoztam, ez tisztán látható és érezhető volt, és nem a legjobb irányba, de bármit is tettem, bárhogyan is küzdöttem, képtelen voltam kimászni a szakadékból, ahová a média és a volt barátnőm taszított.
A lift elérte a földszintet, majd megállt, mire a fejemben a tompaság érzése jelent meg. Nem törődtem vele, csak kiléptem belőle és sietős léptekkel igyekeztem a pult felé. Amint a pulthoz léptem rögtön a tárcám kezdtem keresni, miközben elengedtem a fülem mellett a pultos lány idióta és fárasztó locsogását. Nem éreztem szükségét annak, hogy meghallgassam a mondanivalóját. Ha a családom és a barátaim véleménye nem érdekelt, akkor az övé pláne nem fog. Előhúztam a tárcámból a bankkártyámat, amit végül a pultra tettem és felé csúsztattam.
- Ki szeretném fizetni a szobát - vágtam kíméletlenül a szavába.
Formás ajkain keresztül a szavak továbbra is ömlöttek, miközben a kártya leolvasóba tette a kártyám, majd a hozzá csatlakoztatott kis fekete gépet elém tette, amibe egy zöld gomb után beütöttem a PIN kódot. Miután elfogadta és visszakaptam a kártyám egy blokk kíséretében egy köszönés után távoztam a pulttól és az épületből is.

***

Az öltözőben a feszültség szinte már tapintható volt a levegőben. Észlelhető volt mindenkin az izgatottság. Nem hiába, ennek a meccsnek komoly tétje volt, hiszen itt dőlt el, hogy a Real Madrid döntött játszhat-e a Barcelonával, amit mi mind teljes szívünkből szerettünk volna. Abban biztos voltam, hogy a teljes csapat oroszlánként fog küzdeni az áhított győzelemért. A mellettem ülő Ramosra pillantottam, aki még egy utolsó üzenetet olvasott el a szerelmétől, majd eltette a készüléket a sporttáskájába. Irigyeltem tőle, hogy van egy ilyen biztos pont az életében, mint Pilar. Vágytam én is erre az érzésre, de akárhányszor próbáltam megvalósítani, mindig kiderült a másik félről valami, ami összetörte az egész kapcsolat illúzióját. 

- Készen állsz Benzema? - csapott a vállamra mosolyogva a hátvéd. 

- Igen is Capitan! - röhögtem el magam, mire a többiek is követték a példámat. 

Ez valamelyest oldotta hangulatot, de az izgalom még mindig érezhető volt mindenkin. Navas a kesztyűjével dobolt a térdén, fejét pedig lehajtotta. Marcelo Ronaldoval beszélgetett arról, hogy hogyan is próbálják majd megcsinálni a kényszerítőt a Bayern játékosai ellen. 

Az ajtó lassan kinyílt, Zidane pedig belépett rajta. Most is öltöny volt rajta és fehér ing, mint minden meccsünkön. Kedveltem őt, de az öltözködését a meccsekre soha nem értettem. Mások simán állnak a pálya szélén a csapatuk melegítőjében, de nem neki jobb, ha úgy néz ki, mint valami pingvin. 

- Fiúk - csukta be maga mögött az ajtót. - A mai meccs is olyan, mint bármelyik másik. A tét most sem számít, csak az, hogy úgy gyertek le a pályáról, hogy azt lássam akartátok a győzelmet és mindent meg is tettetek érte. Ha ezt látom, az sem baj, ha veszítünk, de persze ez ne forduljon elő! - nevetett fel, de mi nem követtük a példáját. 

- Készen álltok? - tette fel a megszokott kérdést. 

- Igen mester - kiáltotta mindenki egyöntetűen.
Szállingózni kezdtünk ki a modern német öltözőből, mindeközben volt, aki beszélgetett a csapattársával és néha fel is nevetett oldva ezzel saját feszültségét. Én egyedül léptem ki a helyiségből és haladtam előre a fehér falak mentén a kikövezett padlón, addig még oda nem értünk a német kisgyerekekhez, akik a pályára fognak minket kísérni. Óvatos mosoly húzódott ajkaimra, mikor megpillantottam a felém közeledő szőke kislányt. Meg sem lepődtem hajszínén, sem pedig gyönyörű kék szemén, hiszen mindezek tipikus német vonások. De az az angyali mosoly, ami az arcán elterült, azt hiszem minden férfi szívét megolvasztotta volna. Mikor apró lábaival odaért elém, átható tekintetét rám emelte.
- Te vagy Karim Benzema? - vékony, csilingelő hangja halkan csengett.
Először értetlenül pillantottam rá, közben pedig az agyamban igyekeztem megtalálni azt a csekély német tudást, amit a gimnáziumban tanultam. Összeraktam a mondat jelentését, de válaszolni már nem tudtam volna rá, ezért egyszerűen csak bólintottam. A mosolya még szélesebb lett, majd kezét az enyémbe csúsztatta és gyengén húzni kezdett a sorakozó focisták felé. Nem tiltakoztam, lépteimet igyekeztem az övéhez igazítani, szemeimet le sem tudtam venni róla. Az ilyen pillanatokban értem meg miért áradozik Sergio annyit a gyerekeiről.
Odaértünk a többi focistához és sorba rendeződtünk. Elől mindkét csapatnál a kapitányok, kezükben a Respect feliratú zászló, karjukon a karszalag, ami jelezte tisztségüket. A két csapat között a bíró és a partjelzők sorakoztak. A levegőben csend uralkodott, csak az arénából hallatszott a német szurkolók éneklése. Az olasz bíró elindult, ezzel egy időben mi is. Pillanatok múlva a két csapat kisétált az Allianz Aréna haragos zöld gyepére. A sportbírók megálltak és egymás mellé sorakoztak, míg mi, vagy is a Real Madrid a jobb oldalukra állt, a Bayern München pedig a bal oldalukra. A gyerekek ellőttünk sorakoztak. Felcsendült az UEFA Bajnokok Ligája himnusz, amit a lelátón ülő németek énekelni kezdtek. A pálya közepén a segítők kihúzták a hatalmas anyagot, amire fehér alapon fekete csillagok voltak festve és az kezdték mozgatni.
Kihúztam magam, kezemet az ellőttem álló kislány vállára tettem, tekintetem a semmibe révedt. Magamban számoltam a másodperceket, amik vissza voltak még ebből a cirkuszból, ami tulajdonképpen csak a nézők miatt volt. Mikor a himnusz akkordjai elhallgattak, kezeltünk az ellenfél csapattal, majd elfoglaltuk a térfelünket és tettünk még néhány melegítő mozdulatot, miközben Ramos épp fotózkodott a bírókkal. Beszívtam a szokatlanul hűvös áprilisi este levegőjét, szemhéjaim lehunytam. Éreztem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben, ez pedig egyet jelentett: készen álltam a mérkőzésre.
A két kapitány visszafutott a helyére, a Bayern két csatára pedig a pálya közepét jelző csíkhoz állt, egészen a labda mellé. A sípszó pedig elhangzott, mire a labda rögtön elhagyta eddigi helyét. A lábaim önállósították magukat és rögtön rohanni kezdtem a labdát vezető játékos irányába, hogy zavarjam, vagy legjobb esetben szereljem. Abban a pillanatban, mikor odaértem hozzá lepasszolta, balra, amire Marcelo rögtön lépett, és nem is engedte tovább a Bayern támadását, mert elvette a labdát a középpályástól. Vezette a labdát előre, mi pedig Ronaldoval és Bale-el követtük a támadást, majd mikor elfoglaltuk a pozíciónkat érkezett Marcelo beadása, egyenesen Cristiano fejére, amit pont Neuer kezébe fejelt. A szokásos arcvágása most sem maradhatott el, hiszen azok nélkül nem is lehetett volna igazi egy meccsünk sem.
A támadások egymást követték és ekkor a védők tudása kibontakozhatott, hiszen mindkét csapat hátvédjei nagyon sok támadást akadályozottak meg, de persze voltak olyan kontrák, amik lövéssel fejeződtek be, amit a két kapus hárított. A percek teltek, a német közönség pedig kitartóan énekelt lelkesítve a hazaiakat. Kitartóan futottunk támadtunk és húzódtunk vissza védekezni vagy épp zavartuk meg a hátvédeket, vagy magát a kapust, de gólra egyetlen helyzetünket sem sikerült váltani. Egy UEFA segítő felmutatta a táblát, amin jelezték, hogy még négy perc a ráadás, bennem pedig ekkor tűz gyulladt. Éppen kirúgáson volt a sor tudtam, legalábbis megfigyeltem, hogy Neuer jobban szereti hátra kiadni a labdáit, különösen Lahmnak, ezt pedig könnyen kihasználtam. A német csapatkapitány közelébe helyezkedtem el és a megérzésem bejött. A labdát kiadták, én pedig könyörtelenül támadást indítottam. A védő arcán először szemernyi meglepettség futott át, majd rendezte vonásait és egy cselkombinációval próbált kikerülni engem, de nem engedhettem ezt. Most nem. Ilyen tét mellett nem. Figyeltem a lábmozgását, vártam a pillanatra, mikor elveszti a labda fölött az irányítását, ami meg is történt, amit könnyedén ki is használtam: könyörtelenül vettem el tőle a labdát és vezettem a kapu felé. Oldalról érzékeltem két piros mezes védő közeledését, de nem törődtem vele, gyorsítottam a lépteimen. Neuer kirohant a kapujából, felém vetődött. A labdát sikerült elhúzni mellette, a lábamat pedig felhúztam, mert komoly ütközés lett volna a vége. A földet érés viszont nem úgy sikerült, ahogy vártam: kibicsaklott a bokám. Szerettem volna tovább futni, hiszen gólt is szerezhettem volna, de nem ment. Nem bírtam rálépni a bal lábamra úgy, hogy ne hasítson belé iszonyatos fájdalom.
Ennek ellenére a meccs nem állt meg, a Bayern vezethetett támadást ellenünk. Bicegtem a pályán, de éreztem, hogy nem tudom folytatni a játékot. Intettem Zidane-nak, hogy cserét kérek, ami perceken belül meg is történet, hiszen Pepe kifejelte a labdát, ezért az oldalbíró engedélyezte a cserét. Nagy taps kíséretében bicegtem le a pályáról, helyettem pedig Lucas futott fel a zöld gyepre. Hozták a kabátomat, de intettem nekik, hogy nem lesz rá szükségem. Egyenesen besétáltam az öltözőbe, ahová egy orvos is követett.
Vizsgálta a bokámat, nyomogatta tekergette, de egyetlen szisszenésemre abbahagyta azt, amit csinált vele.
- Bokaszalag húzódás - jelentette ki. - Minimum két hét gyógytorna, utána is külön kell még edzened.
- BL döntő? - tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.
Megrázta a fejét, majd visszasétált a kispadra.
A jó büdös kurva életbe!