1. Fejezet

Sziasztok!

El sem hiszem, hogy végre eljött ez a nap is, mikor megnyithatom ezt a blogom. A történet nagyon közel áll hozzám és már néhány részét előre meg is írtam. A fejezetek váltott szemszögből lesznek írva, így mindkét főszereplőt jobban meg lehet ismerni. 

A designért hatalmas köszönettel tartozom Astrid Haynes-nek. Egyszerűen imádom, remélem nektek is annyira elnyerte a tetszéseteket, mint nekem! 

Annyira nem érzem magaménak ezt a részt, pedig igyekeztem izgalmasra és érdekesre írni. Véleményeket és visszajelzéseket nagyon szívesen fogadok. Kérlek titeket írjátok le a véleményeteket megjegyzésben, vagy chaten! Nagyon fontos lenne. 

Jó olvasást hozzá!

Bells Booth

A kis tévét figyeltem, amin épp az az utasítás jelent meg, hogy kapcsoljuk be biztonsági öveinket. Követtem a szövegben leírtakat, így néhány perc elteltével a fekete öv hozzásimult a csípőmhöz, akárcsak a mellettem ülő édesanyámnak és a folyosó felőli oldalon ülő apámnak is. A zsebembe nyúltam, ahonnan előhúztam egy rágós papírt, amiben már csak egyetlen egy darab rágó volt, amit gondolkodás nélkül a számba is vettem. Az ölemben pihenő telefon oldalán lévő egyik gombot automatikusan megnyomtam, így Beethoven ötödik szimfóniája hangosabban szólt a fülemben. Néhány perc elteltével érezhető volt, hogy a gép lassan ereszkedni kezd. Nem tudtam eltemetni magamban azt az érzést, hogy zuhanok lefelé. Tenyerem ösztönösen az ülés karfáira csúsztak, ujjammal pedig olyan erősen markoltak azokat, hogy ujjbegyeim belefehéredtek. Éreztem ahogy enyhén az ülésnek préselődtem, erre már szemeim automatikusan lecsukódtak. A fülhallgatón keresztül is tisztán hallottam a turbinák hangos zaját. A fülem bedugult, amit igyekeztem a rágózással enyhíteni, de mivel egy keveset hallottam, úgy látszik, eredményesnek bizonyult.  Mozart művéből, mely a lejátszási listámon következett. Végül tizenöt perc szenvedés után megéreztem a várva várt enyhe rázkódást, ami azt jelezte, hogy végre földet értünk. Egy hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, majd óvatosan kinyitottam eddig összeszorított szemhéjaimat, amiket kézfejeimmel óvatosan megdörzsöltem. A gép lassan gurult alattunk, a kis tévére pedig a szokásos sablon szöveget írták ki:
Köszönjük, hogy a légitársaságunkat választották. Reméljük kellemes utuk volt. 
Egy rosszalló grimasz jelent meg az arcomon és magamban elmondtam néhány szép szót. Utáltam repülést, leginkább a tériszonyom miatt, ami minden egyes repülés alkalmával előjött. Na, így hogyan tudnék kellemesen utazni? Sehogy.
Kikapcsoltam a biztonsági övet, majd figyelmemet az ablak felé fordítottam. A gép lassan odaállt a csőfolyosóhoz, ami elvezette az utasokat a terminálba. Unottan dőltem hátra a széken és vártam, hogy a bussinss osztály utasai elhagyják a helyüket. Eltelt negyed óra, mire végre mi kerültünk sorra. A telefonom feloldottam a billentyűzárat, egy érintéssel megállítottam a zenét, majd a készüléket visszacsúsztattam a zsebembe. Édesapám levette a kézi poggyászokat, majd egyet maga után hozva elindult a repülő kijárata felé, mögötte anyám és én szintén egy-egy kézi poggyásszal. Magabiztos léptekkel szálltunk le a gépről és haladtunk végig a folyosón, ami kivezetett minket a terminálba. A terminálban a szüleim egymás mellett sétáltak, miközben ismét egy üzleti ügy volt terítéken. Édesapámnak egy munkavédelmi szaküzlete volt Londonban, ami elég nagy bevételi forrást jelentett a családnak, ezért terjeszkedni akart vele. Édesanyám könyvelői papírok birtokában áll, ezért apám boltjának adóbevallásait és egyéb irodai ügyeit ő intézte.
Unott arckifejezéssel bámultam ki az üvegen, amelyen keresztül látni véltem a kifutópályákat, melynek egyikén épp egy repülő emelkedett az égbe. Nem tudtam mi volt a célja a gépnek, de szerettem volna rá felülni, abban a reményben, hogy hazajutok vele. Évente többször is ellátogatunk Lyonba a nagyszüleimhez, de két alkalom van, amikor hosszabb időt töltöttünk el itt; a karácsony és a nagynéném születésnapjával egybekötött házassági évforduló ünneplése. Egy igazán nagy probléma van ezzel az egésszel, ami nem más, mint, hogy az egész család összezsúfolódik egy házba: mi hárman, a nagyszüleim, nagynénémék négyen, vagy öten, attól függ, hogy Anna aktuális barátja hajlandó e jönni vagy sem. Alig láthatóan megráztam a fejem, számat egy pillanat erejéig oldalra húztam.
Beléptünk azon az ajtón, amelyre azt írták ki, hogy végcél. Előttünk két párhuzamosan elhelyezkedő mozgólépcső vitte le az utasokat egy szinttel lejjebb, ahol egy futószalagon érkeztek a csomagjaik. Mi is egy lépcsőfokra ráállva hagytuk, hogy a gépezett levigyen minket az emberek közzé. A terem dupla U alakzatban helyezkedett el a futószalag, ami a csomagjainkat hozta ki a raktárból, ahol a munkások feldobták rá. A szüleimmel elindultunk megkeresni a mi bőröndjeinket. Körbejártuk a futószalagokat, közben olvastam különböző furcsábbnál furcsább neveket. Eltartott néhány percbe míg megleltük a bőröndjeinket, hiszen, akik feltették, azoknak sikerült jó messzire elkeverniük a hármat egymástól. Az egyetlen kijáratón elhagytuk a termet, majd kijutottunk egy hosszú folyosóra, aminek a végén a váróterem volt.
Megkönnyebbültem lélegeztem fel, mikor már a váróban álltunk és kerestük azt az embert, akit egy cég küldött ki az autóval, amit béreltünk tőlük arra az időre még itt tartózkodunk. Nem tartott sokáig, hiszen a férfi kezében egy igencsak nagy méretű táblára ki volt írva nagy nyomtatott betűkkel, hogy Davon család. Felé igyekeztünk, miközben előhalásztam a zsebemből a telefont, amihez csatlakoztattam fehér fülhallgatómat. Nem volt erőm hallgatni apámat, amint bájcsevejt folytat a férfivel, ezért inkább elindítottam Csajkovszkij egyik varázslatos művét. Váltottak pár szót, majd a férfi sietősen elindult a kijárat felé. Láthatólag nem volt sok kedve itt várni minket éjjel, mikor akár a családjával is lehetne otthon. Teljes mértékben megértettem.
A repülőtér ajtaja fölé szerelt érzékelő érzékelte közeledésünket széthúzódott előttünk. Ahogy kiléptünk a szabadba, az arcomat rögtön megcsapta az szeptemberi éjszakának a kellemes levegője. Haladtunk előre a széles lebetonozott járdán, ahol nem meglepő módon nagyon sok ember lézengett. Sokak az épület melletti padokon ültek és a telefonjaikat nyomogatták, míg mások cigarettával a szájukban tették ugyanezt. Rosszalló pillantást vetettem rájuk. Én azok közzé az emberek közzé tartozom, akik teljes mértékben elítélik a technikának ilyen magas szintű függőségét. Évszázadokkal, sőt! Évtizedekkel ez előtt az emberek képesek voltak érintőképernyős mobil, tablet, laptop nélkül élni az életüket, a mai világban ez már teljesen elképzelhetetlen. Ezzel persze nem azt állítom, hogy ez a fejlődés nem lendítette előre a világot pont, hogy de. Viszont, ha már most ilyen fejlett a technika, mi lesz itt száz év múlva?
Elkaptam onnan a tekintetemet és inkább anyám hátát bámultam, amint még egy pár lépést tett előre, embertelenül magas cipőjében, majd megállt egy autónál. Pontosabban egy Volkswagennél. Íriszeimmel a férfit kerestem, aki épp apával fogott kezet, majd hátat fordítva nekünk elment. Édesapám a kezében lévő kulcson megnyomott egy gombot, amitől az autó lámpái villantak egyet, ezzel jelezve, hogy kinyílt. Kimért léptekkel az anyósülés mögötti ajtóhoz sétáltam, kinyitottam és beültem. Fejem nekidöntöttem az üvegnek, a tenyeremmel lassan, a zene ütemére doboltam a combomon.

Több okból is nagyon szerettem ezt a várost, de leginkább a szépsége miatt. Nappal a csodálatos hangulat és az épületek varázsoltak el, éjszaka pedig az, ahogy az egész fényárba borult. Nem voltak szavak, amik tökéletesen leírhatták volna ezt. Kihúztam a fülemből a fülhallgató, azzal a szándékkal, hogy a szüleim beszélgetéséből elcsípjek néhány mondatot. Legnagyobb meglepetésemre egy szót sem szóltak, a rádió sem szólt, a légteret néma csend uralta. Tekintetem a sebességváltóra vándorolt, ahol kezük össze volt kulcsolva. Arcomon apró mosoly jelent meg ezt látva. 

Vajon engem szeretni fog e valaha így valaki? 

A távolban fehér fényszórók jelentek meg, ami egyre csak közeledett. Először azt hittem majd könnyedén el fog haladni mellettünk, de nem így történt. A méterek egyre fogytak, így látni lehetett, hogy a jármű egyik sávból a másik cikázik. Az események felgyorsultak. Anyám felsikoltott, apám oldalra rántotta a kormányt, de az ütközést így sem lehetett elkerülni. Automatikusan a két ülés közé emeltem a lábam, kezemmel pedig szorítottam a két háttámlát, a fejemet lehajtottam. Hiba volt. Az autó belénk rohant, amit hatalmas csattanás övezet, amely sikeresen elnyomta az én sikolyom. Hallottam, ahogy az üvegek kitörtek, éreztem, hogy a vezető ülése elmozdult a helyéről az anyós ülés irányába, ezzel odaszorítva a lábaimat. Felüvöltöttem a hirtelen fájdalomtól. Éreztem, hogy az autó az oldalára dőlt, majd a tetejére fordult. A kitört üvegszilánkok a bőrömbe fúródtak, ami még elviselhetetlenebbé tette az egészet. Eddig sikerült megőriznem a hideg vérem, de most már a zokogás elemi erővel tört rám. Kétségbeesetten próbáltam kihúzni a lábam, de képtelen voltam rá. Akármelyik irányba igyekeztem elmozdítani csak az éles fájdalmat éreztem. Próbáltam kikapcsolni a biztonsági övet,ami nem engedett. Nyomogattam a piros gombot, rángattam a fekete övet, de nem történt semmi. Tehetetlenül, sokkos állapotban, zokogva feküdtem a kocsiban.
- Apa, anya! - kiáltottam el magam végső elkeseredésemben.
Választ nem kaptam, ez pedig még jobban megrémített. Újabb kísérletet hajtottam végre, hogy hátha ki tudom húzni a lábam de mint az első alkalommal most sem jártam sikerrel. Lehunytam szemeim.
Gondolkozz! - üvöltötte belül egy hang.
Nem voltam rá képes, úgy éreztem, hogy elvesztettem a józan eszem és, hogy nem maradt már nekem más csak a fájdalom és a zokogás.
Az orrom hirtelen a füst orrfacsaró szaga csapta meg. Szemeim kipattantak és apa felől megpillantottam a vörös lángokat. Karomat apám irányába nyújtottam, ami nem kis fájdalommal járt, de megtettem. Megérintettem a karját, majd megragadtam és rázni kezdtem, de nem reagált rá.
- Apa! - sikítottam hisztérikusan.
Ismételten nem mutatott semmi reakciót. Újra és újra ismételtem a nevét, de nem használt. A rettegés hűvös keze elért, miközben azt figyeltem, ahogy testét a vörös lángok lassanként felemésztik.
- Ne! - kiáltottam zokogva.
Úgy éreztem fuldoklok. Levegőért kaptam, de alig tudtam valamennyit a tüdőmbe préselni. Ziháltam, rémülten, tehetetlenül, zokogva.
Ez nem történhet meg. Nem lehet. De bármennyire is tiltakoztam és elleneztem, ez a valóság volt. A lángok lassan haladtak előre. Éreztem a forróságot a lábamnál, majd az elviselhetetlen égető fájdalmat. Torkom szakadtából sikítottam. Arcomon a könnyek patakokban folytak le. A testem köhögések sorozata rázta meg a sok füsttől, de ez semmi nem volt a fájdalomhoz képest, amit a lábaimnál éreztem, arra még nem találták ki a szavakat.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy a lábaim a tűz martalékává válnak. Karomból a vér szivárgott, az üvegszilánkok által okozott vágásokból. A köhögések egyre sűrűbben rázták meg a testem. A fejembe a tompaság érzése jelent meg, majd szédülés fogott el. Szemhéjam elnehezültek, minden pislantás hatalmas erőfeszítésembe került. Nem tudtam mire fogjam ezt. Lehetettek a füst mérgezés jelei is, de akár a feladás jelei is, amit a testem tanúsított a fájdalom ellen. Nem tudtam rá a megfelelő választ, de nem is igazán érdekelt. Nem vágytam másra, mint átadni magam az érzelemmentes tudatlanságnak. Megkaptam.

***

Lassan az érzékszerveimhez eljutottak különböző ingerek, amiket az agyam ingerületként képes volt felfogni. Meghallottam a gépek monoton csipogását. Orromba kúszott a kórház jellegzetesen undorító szaga, amitől rögtön felfordult a gyomrom. Szemhéjaimon keresztül is érzékeltem a lámpa fényét. Sötét akartam és meg egy kis öntudatlanságot, de jól tudtam, hogy már nem tudok visszaaludni. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem még is lassan óvatosan kinyitottam őket. Az égő fénye bántotta a szemem, ezért ösztönösen oda kaptam volna a bal kezem, de abba olyan szintű fájdalom nyílalt, hogy nem tudtam nem felsikoltani.
- Drágám - hallottam meg nagyanyám cérnavékony hangját.
Sírt, tudtam jól. A tekintetemmel még sem vele vettem fel a szemkontaktust, hanem a bal kezemre meredtem, majd a lábaimra. Fehér kötés borította be azokat. Kétségbeesetten pillantottam át a jobb karomra, ami nem volt bekötve. Ez egy szemernyit megnyugtatott. Hitetlenül bámultam végtagjaim, amiket a fehér géz borított és bármennyire akartam nem tudtam másfelé pillantani. Meg akartam mozdítani a lábaimat, de amint egy pár millimétert arrébb tettem, már akkor őrült fájdalom hasított bele. Beleharaptam ajkaimba, hogy ne sikítsak fel ismét. Látásom könnyfátyol homályosította el. Nem akartam sírni, de képtelen voltam megállni. Csak azon voltam képes kattogni, hogy ennyire komolyan megéghettem és, hogy a szüleimmel mi lehet.
Észre sem vettem, hogy az ajtón belépett egy orvos és mögötte a nagyapám, mindketten zöld köpenybe, sapkában és szájmaszkkal az arcukon.
- Jó estét Daria! Először is nyugodjon meg, ne kelljen ezt a nyugtatót beadnom magának! - sétált mellém, majd a zsebéből előhúzott egy injekciót.
- Hol vannak a szüleim? - szipogtam.
A jobb kezem óvatosan megemeltem és letöröltem vele könnyeim. Néhányat pislogtam, majd mikor azt éreztem, hogy az orvosra tudok nézni könnyek nélkül megtettem. Semmi kedvem nem volt nyugtatóhoz, már nem.
- Doktor úr, nem hiszem, hogy most lenne a legalkalmasabb megtudnia mi történt - szólalt meg halk, elfúló hangon a nagyapám.
- Tudni akarom és jogom is van tudni! Kérem! - pillantottam rá a doktorra kétségbeesetten.
Mély levegőt vett, majd kifújta azt. Döntésképtelen volt.
- Kérem - suttogtam ismét.
Rám emelte tekintetét és egyszerűen csak bólintott.
- A szülei meghaltak. Nagyon sajnálom.
Levegő után kaptam, szemeimben újra könnyek gyűltek.
- Hogyan?
- Az apja már az ütközéskor meghalt, ráadásul az autóban a teste már-már a felismerhetetlenségig megégett. Az édesanyja a mentőben halt meg.
Vállamra tette a kezét, de én ellöktem onnan. Lehunytam a szemem és engedtem a zokogásnak. Engedtem, hogy egész testemben rázkódjak. Kiakartam adni magamból a mérhetetlen fájdalmát és a hirtelen támad ürességet. Nem akartam darabokra hullani, de akaratlanul is sikerült és nem tudtam, hogy valaha is megfogom e találni önmagam.