5. Fejezet

Szép estét! 

Részt hoztam, hát nem meglepő? Igazából csesztettem folyton magam, hogy haladjak és írjam, de nekem még a nyári szünetben sincs időm, nem hogy iskola időben. De ha azt nézzük, két hete volt friss, tőlem még az nem is sok késés. Na, jó befejeztem! 

Ma este ebben a fejezetben fontos momentum van elrejtve, szerintem mindenki észre fogja venni és remélem a megoldás tetszeni fog! A harmadik átírás után lett olyan, amilyen most. Rengeteget szenvedtem vele, de megérte azt hiszem. 

Az előző fejezetnél még csak heten voltunk, de megkétszereződtünk, aminek nagyon örülök! Elmondhatatlanul boldog vagyok és köszönöm nektek a bizalmat. Köszönöm továbbá a három megjegyzést és Facebookon a véleményeket. Mind ösztönöztetek arra, hogy ez a rész megszülessen és remélem továbbra is támogattok a véleményetekkel. 

Nem maradt más, mint hogy jó olvasást kívánjak!

Csók, Puszi

Bells Booth

Daria Davon

2016.05.12. 
12:56 

 Ez az első bejegyzésem, vagy kifakadásom, nevezzük bárhogy. 

A kórházban töltött  minden egyes nap pokol volt és folyton azon gondolkodtam, hogy lehet-e annál rosszabb. Lehet, mert amit most csinálok sokkal rosszabb. A napok elsuhannak mellettem, én pedig folyton ugyanazt csinálom. Felkelek, olvasok, leerőltetek néhány falatot a torkomon, olvasok, fürdök, alszok. Alig kommunikálok a nagyszüleimmel, úgy érezhetik mintha ott se lennék, és jogosan tennék, hiszen valóban csak lézengek. Valahol elhagytam önmagam, de hiába keresem, nem találom. Nem merem nyújtani a kezem segítségért, mert félek. Hogy mitől? Fogalmam sincs. Talán az új élettől, vagy a változástól. Elzárkózom, magamban tartok mindent, ez pedig szépen lassan felemészt. Egy roncs lettem, amit talán már senki nem képes megjavítani, akit egyszerűbb lenne szétzúzni. Vajon segít az, ha kiírom magamból? Nem tudom, de még ez is jobb, mint a tehetetlenség. 

Nyílt az ajtó, én pedig automatikusan a párnám alá dugtam a kis könyvet a tollal együtt.
- Kicsim, kérlek gyere ebédelni - dugta be a fejét a nagymamám a szobába.
- Nem vagyok éhes - pillantottam rá bűnbánóan.
- A tegnap esti vacsoránál is ezt mondtad, ma nincs kibúvó! - csattant fel, mire én megrándultam.
- Jó - suttogtam.
- Öt perc múlva az étkezőben - mondta, majd becsukta az ajtót.
Előhúztam az újonnan kinevezett naplómat és kinyitottam, de nem tudtam mit írni bele. Nem tudtam szavakba önteni azt, amit érzek. Düh, csalódottság? Teljesen mindegy, egyik sem változtat semmin.
Az ágy bal szélére ültem, majd a botomért nyúltam, és annak segítségével talpra álltam. Ezt pedig a jól megszokott körforgás követte: jobb láb előre, botra támaszkodni, bal lábat lépésre kényszeríteni.
Több, mint öt perc kellett ahhoz, hogy kiérjek az ebédlőbe, de se mama, sem pedig tata nem haragudott, amiért késtem, sőt, inkább örültek, amiért végre nem a szobámban eszek.  Leültem a sötétbarna akácfából készült székre, amivel szemben egy ablak volt. Azon keresztül át lehetett látni a szomszéd kocsifelhajtójára, aminek az aszfaltjára egy fekete Audi gördült. A sofőr és az anyósülés felőli ajtó kinyílt. Két férfi szállt ki belőle, de sok figyelmet nem fordítottam rájuk. 

- Nézd csak, haza jött Karim - szólított meg engem a nagyapám, és az ujjával a férfi felé mutatott, akit már én is láttam. - Tudod, Ria, ő a Real Madrid sztárfocistája, aki ebben a szezonban nagyon jól teljesített. 

- Tudom. Attól, hogy kórházban voltam olvastam sajtót és néztem tévét is, sőt! Mivel a szobatársam lány létére Madridista volt ezért minden meccsüket láttam - feleltem nyugodt hangon, de legbelül ez egy újabb tőrdöfés volt.

Úgy kezelnek, mint egy fogyatékost! 

- Elmehetek? - pillantottam a nagymamámra.

- De hát most teszem az asztalra az ételt! 

- Eszek kint a teraszon - néztem rá esdeklően. 

- Hagyd, menjen csak - mosolygott rám bocsánatkérőn a nagypapám. 

Nem éreztem magam ettől jobban. A torkom összeszorult, alig bírtam visszatartani a sós könnyeimet. 

- Mindig ilyen elnéző vagy vele - csattant fel a nagyanyám. - Ezzel csak azt éred el, hogy minden nap kijárjon hozzá a pszichológus! 

- De arra se kötelezheted, hogy azt csinálja, amit nem akar!

Felálltam az asztaltól és igyekeztem a szobám felé, de a vita egy részét így is hallottam. Becsuktam magam után az ajtót, az ágyról elvettem a naplót és az éppen félbe hagyott Tolsztoj könyvet, majd az üvegajtón kisebb-nagyobb nehézségek árán, de kijutottam a teraszra. A könnyeimet már képtelen voltam visszatartani, patakként folytak az arcomon. Lerogytam a terasz lépcsőjére, a fekete kis könyvet kinyitottam és folytattam az írást.

13:15

Egy szörnyeteg vagyok. Nem csak magamat teszem tönkre, hanem a körülöttem élőket is. A nagyiék miattam vitatkoznak ezt jól tudom, de ennek nem kellene így lenni. Ha aznap meghaltam volna, minden másképp lenne. Senkinek nem lennék nyűg az életében. 

Mikor hazafelé jöttünk a kórházból meg voltam arról győződve, hogy elfogadtam magam, pedig ez nem igaz. Most állok a legtávolabb mind saját magamtól, mind az elfogadástól. 

Két ugatás és mancsok trappoló hangja ütötte meg a fülem. Elmosolyodtam, pedig csak néhány perc múlva pillantottam meg a kutyát. A szőre most is gyönyörű volt, lábait fürgén szedte, szájában egy labdát hozott. Megállt előttem és letette a játékot. 

- Játszani akarsz?

Választ nem kaptam, csak egy csillogó szempár nézett vissza rám. 

Megfogtam a zöld teniszlabdát és eldobtam olyan messzire, ahogy csak tudtam. Rögvest utána szaladt, ezt pedig eljátszottuk újra és újra, míg lógó nyelvvel le nem feküdt mellém. Óvatosan megvakartam a füle tövét, amit egy elégedett morgással díjazott. 

Az Anna Karenináért nyúltam, amit kinyitottam a könyvjelzőnél és ismét beléptem Tolsztoj világába.

- Herceg! - hallatszott a szomszédból egy mély rekedtes hang, mire a mellettem fekvő kutya rögtön felkapta a fejét.

- Menj -  szóltam az állatnak, de fekve maradt. 

- Herceg! - hangzott fel újra a távoli kiáltás.

Ekkor már rám nézett, de még mindig nem állt fel, helyette vakkantott kettőt. 

- Oh, te - dorgáltam meg szelíden, miközben végigsimítottam a fején. 

Lapoztam egyet a könyvben és már éppen belekezdtem volna a következő oldal olvasásába, mikor a drótkerítés felett megpillantottam Karim Benzema fejét. 

-  Szia - üdvözölt. - Elraboltad a kutyámat, vagy előlem menekül? 

-  Szia, hát ha a saját megérzéseimre hallgatok, akkor szerintem menekült.
- Valóban? És miből gondolod ezt? - támaszkodott meg a kerítésen.
- Ha nekem Karim Benzema lenne a gazdám biztos menekülnék - mosolyodtam el halványan.
- Tényleg? Próbáljuk ki - pillantott rám kihívóan.
- Hajrá - biccentettem nevetve.
Füttyentett a kutyának, hívta a nevén, de az állat csak a fejét emelte fel és okosan a gazdájára nézett. Kezemmel megvakartam Herceg fülét, miközben gazdája telt ajkával próbálta magához csalogatni.
- Bassza meg, lehet, hogy tényleg neked van igazad - vakarta meg színpadiasan a fejét.
- A nőknek mindig igaza van - vontam meg a vállam nevetve.
- A nők inkább mindig nagy dumásak - indult el a két telket összekötő kapu felé.
- Ezzel hamarabb jellemezném a férfiakat. Tudod, nagy duma kis szerszám - mosolyogtam rá győztesen.
- De felvágták valakinek a nyelvét, viszont az édes kis nevedet még mindig nem mondtad el - ért oda a kapuhoz.
- A nevem nem fontos - vágtam rá rögtön, míg figyeltem, ahogy a zárral bajlódik.
A nagyiék elmondása szerint a család nem rég költözött ide, szóval ebben a házban még nem is járhatott, valószínűleg a kapu kinyitása is ezért okozott neki gondot.
- Engem viszont kibaszottul érdekelne - sétált át a mi kertünkbe.
Végignéztem az öltözékén, miközben felém haladt és tökéletesen elképedtem. Fekete pólója teljesen a testéhez tapadt, így kiemelte a bicepszét és a hasizmát is. Farmerja hanyag eleganciával lógott rajta, csak egy öv választotta el attól, hogy le ne essen róla. Lábán egy szorító volt, de ez sem tudta elcsúfítani az összképet.
- Nagyszájú kisasszony elnémult - ült le a második lépcsőfokra.
- A nagy tudású focista pedig ismét megszólalt - vágtam vissza.
- Elismered a tehetségem? Kurva nagy bók ez tőled, madame.
- Csak nem hagyja abba - temettem az arcomat a tenyerembe.
- Mit is? - nevetett fel.
Alig pár perce beszéltünk, mégis képes volt kirángatni egy rövid időre abból a kezdetleges depresszióból, amit akarva vagy éppen akaratlanul, de kialakítottam.
A viselkedése pedig még inkább meglepett, hiszen eddig teljesen mást mutatott meg önmagából, mint ami a sajtóban le van írva. De vajon melyik lehet a dominánsabb énje?
- Kiérdemeltem már, hogy megtudjam a neved? - bökte meg finoman a térdem, miközben a kutyája fejét kezdte el simogatni, mire közelebb húzódott hozzá és fejét az ölébe hajtotta.
- Daria Davon szolgálatára, monsieur - vettem el az arcom elől a kezem. 
- Gyönyörű név egy gyönyörű hölgynek - emelte a szájához a bal kezemet, és egy finom puszit lehelt rá. 
Hirtelen elpirultam annyira meglepődtem, hiszen úgy csinált, mintha ezer éve ismernénk egymást pedig ez mennyire nem igaz. 
Nem láthatja rajtam, hogy megilletődtem! 
A szám elé kaptam a kezem és körbe pillantottam.
-  Hol vannak a fotósok? Vagy talán valami buliban vagyunk, hogy Karim Benzema megcsókolta a kezem. Jézusom, jézusom! - kezdtem el legyezgetni az arcomat.
Elnevette magát, úgy igazán szívből.
-  Szóval hallottál rólam híreket?
- Nem, kérlek szépen én egy fanatikus rajongó vagyok, aki minden lépésedet követi - pillantottam rá komolyan, de nagyon nehezen tudtam csak megállni, hogy a szám széle ne görbüljön felfelé.
- Baszki, humorbogyót ettél? - vakarta meg enyhén borostás arcát.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Értelmesen nem tudom elmagyarázni, hogy mi van most velem. 
- Akkor magyarázd értelmetlenül - mosolygott rám kihívóan. 

- Úgy sem megy. Egyszerűen csak sok bennem az adrenalin - nevettem. 

Aztán beállt köztünk a csend, ő sem mondott semmit, ahogy én sem. Láttam rajta, hogy kérdezni szeretne, de nem mer. 

- Miért jöttél haza? - kérdeztem meg azt, ami nekem is nyomta a szívem. 

- Hát mert a németek elleni meccset elbasztam, aminek ez lett a vége - mutatott a lába felé. 

- Mennyire komoly a helyzet? 

- Nem gáz annyira. Az EB-n elvileg már játszok.

Arcán nem véltem felfedezni a boldogságot, inkább csak csalódott volt. 

Hirtelen egy duda hangja hasított a levegőbe, mintha egy éles karddal elvágtak volna egy kötelet, úgy vágta el a mi beszélgetésünket. 

Hogy felejthettem el a pszichológust?

- Úristen - nyúltam a botomért, hogy fel tudjak állni minél előbb. 

- Mi a baj? - pattant fel ő is rögtön. 

- Kérlek ideadnád a könyveket? - pillantottam rá segélykérően. 

Szó nélkül megtette, amit kértem. 

- Menj innen, itt sem voltál, jó? - fordítottam neki hátat. 

A szavak szinte égették a számat. 

- Miért talán a barátod van itt? - hangjából enyhe cinizmust hallottam ki. 

- Kétlem, mivel nincs. 

- Akkor miért? 

Az ajtó előtt visszafordultam és csak annyit mondtam:

- Erről most nem szeretnék beszélni!

Válaszképpen csak egy értetlen szempár nézett vissza rám.

Kinyitottam az ajtót, gondolatban könyörögtem a bal lábamnak, hogy mozogjon már gyorsabban, mert minél előbb bent akartam lenni. A másodpercek óráknak tűntek, de végül csak sikerült beérnem a szobába. 

Levágódtam az ágyra, a fekete könyvet a párna alá dugtam, a Tolsztoj művet a kezembe vettem és úgy tettem, mint aki elveszett a sorok között, pedig most egyáltalán nem volt képes lekötni. 

Kopogás hangja jött az ajtó felől, majd mielőtt választ adhattam volna nyílt is és Ingrid lépett be rajta. 

- Szia, Daria - mosolygott rám barátságosan. 

- Szia - tettem le a könyvet magam mellé. 

- Régen találkoztunk - ült le az ágy szélére. 

Azt azért nem mondanám. 

- Igen - hagytam rá a dolgot. 

Lopva a kipillantottam a kertbe,de Karim már nem volt ott. Megnyugodtam, de egyben bűntudatom is volt. 

Nem így kellett volna őt elküldenem. 

- Van valami, amit el szeretnél mesélni? - tette fel a legelső kérdését, amit minden alkalommal el szokott ismételni. 

- Befejeztem Robert Louis Stevenson Kincses sziget című könyvét, ezen kívül más semmi - varázsoltam angyali mosolyt az arcomra. 

- Ennyi? - pillantott rám gyanakvóan. 

- Igen. 

A kezdődő depressziómról nem kell tudnia. 

-  És kipróbáltad a naplóírást, amit javasoltam neked? 

- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem vagyok valami tizenhárom éves kislány, hogy naplót vezessek és leírjam a műgondjaimat. 

Újabb hazugság. 

- Daria, abban egyeztünk meg, hogy megnyílunk a másiknak, vagy talán nem így van? 

Én nem vagyok képes megnyílni, hát nem érted?

- De, így van és ezért a színtiszta igazat is mondtam. 

- A nagymamád azt mondta, hogy mostanában nem igazán eszel és ki sem mozdulsz. Miért? 

- Nincs miért kimozdulnom.

- Pontosan így szerezhetnél barátokat, vagy talán félsz, hogy nem fogadnának el? 

Fején találtad a szöget!

- Nem érdekel mások véleménye! Mára befejezhetnénk? Fáradt vagyok, éjszaka nem aludtam sokat. 

- De hiszen még alig voltam itt negyed órát! - szólt rám. - Nem fejezhetjük be - vette elő a kis noteszét és írt bele néhány szót. 

A kérdések záporoztak én pedig egytől egyig mindre készségesen hazudtam. 

- Remek Daria, remek. Nagyon sokat változtál a kórház óta! - mosolygott rám bátorítóan. 

- Jó irányba? 

- A lehető legjobba! 

Na, maga is pénzen vette a diplomáját! 

- Csütörtökön ismét jövök, most pedig akkor hagylak is pihenni -  állt fel. - Szia - lépett ki a szobából. 

Köszönésképpen csak intettem neki és mikor becsukódott mögötte az ajtó egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Elővettem a fekete kis könyvet, a szavak egyszerűen csak kikívánkoztak belőlem.  Írtam és írtam mindent, ami a fejemben kavargott. Érzéseket, félelmeket, kétségeket.