3. Fejezet

Sziasztok!

Bocsánatot szeretnék érni, amiért csak ilyen későn hoztam a részt, de más blogon is helyt kell állnom nem csak itt, de tulajdonképpen ezt tekintem a fő blogomnak. Igazából ezt a részt kismilliószor átírtam, mire ebbe az állapotába került. Remélem tetszeni fog. 

Szeretném megköszönni a két feliratkozónak, hogy bizalmat szavazott nekem. Nagyon jól esik a támogatásotok! Továbbá szeretném megköszönni az egy megjegyzést, nagyon feldobtad a szavaiddal a napom! 

Jó olvasást hozzá!

Bells Booth

 

 Daria Davon

Az autó motorja hangosan felbőgött, majd lassan elindult alattunk. Fejem hátrafordítottam, tekintetem a kórház piszkosfehér falaira függesztettem. A boldogság robbanásszerűen tört rám, de a mellkasomban ezzel szemben szorító érzés jelent meg. 

Örültem, hiszen itt hagyhattam végre azt az átkozott helyet. Nyolc hetet töltöttem az intenzíven és hat nagyon kemény hónapot a rehabilitációs osztályon. Mikor levették a kötéseket a kezemről és a lábamról, először csak bámultam az égett bőrt, nem reagáltam a külvilágra. Azt hittem jobban nem törhetek össze, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Mélyen legbelül feladtam, nem akartam küzdeni. Nem láttam magam előtt azt a jövőt, amiért érdemes lett volna felépülni. Ekkor követtem el az első öngyilkossági kísérletem, viszont a nővérek időben rám találtak. A hetek teltek a műtétek pedig követték egymást. Az orvosok az első operáció előtt kijelentették, hogy nem képesek visszaadni a régi kinéztem, csak a mostani helyzeten tudnak javítani, mindezt elfogadhatóbbá tenni. Először képtelen voltam felfogni szavaikat, rájuk meredtem és csak egyetlen szót ejtettem ki: miért? Jót nevettek ezen, amit úgy értelmeztem, hogy a helyzetemen mulatnak nem pedig a kérdésemen. Ekkor gyűlöltem meg végleg az orvosaimat, még azokat is ellöktem magamtól, akik jó szándékkal fordultak felém. Aztán átkerültem a rehabilitációs osztályra. Az első napokban eluralkodott rajtam a tehetetlenség. Tolószék és nővér nélkül képtelen voltam elhagyni a szobát, mindez pedig nagyon frusztrált. Minden egyes nap elmondták nekem, hogy higgyek a gyógyulásomban. Azok a hetek nagyon jól megtanítottak valamit a reményről; a remény nem más, mint a csalódás.
Napok követték egymást én pedig harcoltam, de voltak mélypontok is. Egy ilyen mélypont volt, mikor közölték velem, hogy nem fogok tudni járni. Kétségbeesetten kérdeztem újra és újra más szavakat használva, hogy valóban nem tudnak e rajtam segíteni? A válasz pedig mindig ugyan az volt: nem. Nem voltam képes elképzelni azt, hogy ne tudjak lábra állni, hogy ne érezzem a mezítelen talpammal a kő hidegét. Az önpusztító gondolatok napokig zsongtak a fejembe, aminek az lett a vége, hogy ismételten felvágtam az ereimet. Az ápolók életben tudtak tartani és most már nem kerülhettem el azt, amit a legelső öngyilkossági kísérletem után: kaptam magam mellé egy pszichológust. Napokig nem szóltam hozzá, sőt! Tudomást sem vettem róla, de ő nem adta fel. Napok követték egymást és ő mindig ott volt velem a kijelölt időben és titkon talán neki köszönhetem, hogy március 20.-án sikerült megtenni az első lépéseim a baleset óta. Ez a momentum pedig olyan löketet adott, ami rá másfél hónappal kijuttatott a kórházból. Minden vágyam volt ott hagyni azt a helyet, de féltem. Nem hittem abban, hogy az emberek képesek lesznek elfogadni azt, ahogy kinézek. Nagyon sok időbe telt, még én magam is képes voltam az elfogadásra. Tudom, hogy másnak is időt kell hagynom, mégis rettegtem, hogy nem leszek képes ezt végigcsinálni.
Egy kis utcában haladtunk el, ahol az épületek faláról, bejáratáról lekopott a festék. Tudtam, hogy Lyon egyik szegény negyedében járunk, de nem értettem, hogy miért erre megyünk, hiszen így sokkal hosszabb volt, mintha a főúton haladtunk volna. Fejem óvatosan fordítottam a nagyapám felé.
- Miért erre megyünk? - adtam hangot értetlenségemnek.
Egy pillanat erejéig rám emelte íriszeit, majd ismét az útra koncentrált.
- Azért mert ott történt a baleset?  - Az autóban uralkodó csendet ismét az én szavaim törték meg.
Nagyot nyelt, láttam rajta, hogy habozott, de végül bólintott. Tekintetemet a betonos útra függesztettem,  ujjaimat finoman tördelni kezdtem.
Körmeim élesen belevájtak a tenyerembe az elmondhatatlan csalódottságtól, amit éreztem. Hát ilyennek gondolnak, egy törékeny nyomoréknak, egy roncsnak, aki elvesztette a szüleit.
Apu - jutott eszembe kerek arca, orra alatt bajusszal enyhén borostásan, majd a teste, ahogy a lángok felemésztik azt.Ő volt az, akinek tényleg mindent elmondhattam. Meghallgatott és nem ítélkezett felettem, nem szúrt oda semmi bántót, hanem segíteni próbált. Mindenről elmondta a véleményét és nagyon sok mindent tanultam tőle. Nem ilyen halált érdemelt volna, a jó emberek nem hallhatnak meg ilyen szörnyű módon!
Anyu - vörös tincsei örök életre beleégtek emlékeimbe.A viták mindennaposak voltak közöttünk, gyakran napokig háborús övezet volt a házban, aminek a legnagyobb áldozata talán apa volt. A véleményünk örökké különbözött, akárcsak a jellemünk. De azon a végzetes éjszakán látni, ahogy eszméletlenül fekszik az ülésen, mindezek az ellentétek nem számítottak.
- Nagyapa, ki szeretnék menni a temetőbe - szólaltam meg hirtelen.
- Nem gondolod, hogy túl korai lenne még? - jött az azonnali válasz.
- Nem - nyeltem egy nagyot. - Utoljára a baleset éjszakáján láttam őket. Ott sem lehettem, mikor eltemették őket és ez nagyon bánt!
Torkom elszorult a hirtelen rám törő keserűségtől. Nem tudtam elképzelni a sírjukat és legbelül magamban le sem zártam teljesen ezt az egészet.
- Én továbbra is azt mondom, hogy ez nem jó ötlet - jelentette ki határozottan.
- Nagyapa - sóhajtottam reménykedve. - Látnom kell ahhoz, hogy továbblépjek.
Nem felelt, csak mereven bámult előre.
- Kérlek.
Orra alatt bosszúsan elmormogott egy jót és a következő utcánál jobbra lefordult. Megértettem, hogy féltett, valószínűleg az ő helyzetében én is ugyanígy cselekednék, mégis úgy kezelnek, mint egy kisgyereket.

 A temető vezető út rövidebb volt, mint gondoltam. A hatalmas vaskapuján áthajtva a nagyapám lelassított, majd megállt, de az autót nem állította le. Felém fordította arcát, amin az idő már ott hagyta a nyomát.

- Bejössz velem virágot venni? 

A kérdés szinte sértette a fülem. Heves mozdulattal megráztam a fejem. Nem álltam rá készen, még nem.
Nem firtatta döntésem egyszerűen csak kiszállt és besétált az üzletbe. Szánalmasnak éreztem magam, hogy ilyen gyáva vagyok, de a szánalom a félelem mellett eltörpült. Undorodva néztem a végig a rózsaszín hegeken és sokadszorra is azt kívántam bárcsak meghaltam volna akkor este.
Magam elé bámultam, mikor a nagyapám ismét visszaült mellém. Az ölembe helyezett két csokor rózsát. Sebességbe tette az autót és miután mélyen bementünk a temető soraiba, egyszer csak lefékezett és megállt.
- Megjöttünk - szólalt meg szomorú hangon.
Kivette ölemből a virágokat és már ki is pattant az autóból, hogy segítsen nekem, de nemet intettem neki. Kinyitottam az ajtót letettem a botot, majd egyik lábamat a másik után a földre helyeztem és a fekete segédeszközömre támaszkodtam. Nagyapám ott sétált mellettem, míg én a jól begyakorolt sorrendben tettem előre a botot, majd a lábam.
A sírkövek nem voltak messze, még is nekem hatalmas megerőltetés volt ez a rövid út is. Sajnos túlságosan is sokat feküdtem a kórházban.
Megálltunk a két kő előtt, amire jól olvasható betűtípussal rá volt írva a szüleim neve és egy rövid idézet: Örökre velünk maradsz, őrizzük mosolyodat.
Álltam és bámultam a szöveget, nehezemre esett levegőt venni. Milliószor lejátszottam már a fejemben, hogy milyen lesz ez a pillanat, de ez semmihez sem fogható. A szívem sajgott, mintha kitéptek volna belőle két darabot. Szememből a sós könnyek kicsordultak és végigfolytak az arcomon. Bal kezemet a szám elé emeltem, hogy tompítsam a zokogás hangját.
Egy éve ilyenkor anya mosolyogva fogadott iskolából hazaérve, apa pedig épp a kései ebédjét fogyasztotta el. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy nem lesz már ilyen pillanatunk.
Ölelő kart éreztem a derekam körül, ami lassan magához húzott. Arcomat nagyapám vállába temettem és próbáltam csillapítani a zokogást, de a rám törő emlékképek nem hagyták. Nagypapa vaskos tenyerével simogatta a hátam, így próbálva nekem segíteni, de nem mindhiába.

Elhúzódtam tőle, majd kivettem a fehér rózsákat a kezéből. Lassan odabotorkáltam az édesanyám sírjához és letettem az egyik csokrot, míg a másikat az édesapáméhoz.
Tata felé fordultam, az éppen akkor lecsorduló könnycseppet egy határozott mozdulattal letöröltem az arcomról.
- Ideje menni - mondtam zokogástól elfúló hangon.
Óvatos léptekkel elindultam, de rettentő sokáig tartott még elértem az kocsiig. Visszapillantottam még utoljára a sírokra és búcsút mondtam.

***

Mögöttünk a kapu becsukódott, az autóval a nagyszülőm leparkolt. A fehér bejárati ajtóban már ott várakozott a nagyanyám és a család többi tagja is.
Család.
Mit is jelent ez a szó? Számomra teljesen elvesztette minden jelentését. Papa bátorítóan rám mosolygott, majd egyedül hagyott. Mellkasom összeszorult, gyomrom görcsbe rándult. Nem értettem a saját reakciómat. Legszívesebben vakarászni kezdtem volna a kézfejem idegességemben, de nem tehettem.
Mély levegőt vettem és kinyitottam a kocsi ajtaját. Kikászálódtam belőle, miközben éreztem, hogy az összes tekintet rám szegeződik. Heves szívveréssel indultam el a bejárati ajtó irányába. Mindenkinek a tekintetébe belenéztem és mindenhol ugyanazt a szánalmat láttam. Legszívesebben elfutottam volna, vagy elbújtam volna, ahol nem élem át mindezt, de nem tehettem, úgy, ahogy sok mást sem.
A lépcsőzés még lomhábban ment, mint a járás. Ezt tanultam meg a kórházban a legnehezebben és most minden mozdulatomban benne volt az elesés veszélye.
Mikor végre velük szemben álltam csak néztük egymást, nem tudván mit is mondhatnánk.

- Öhm... Hát sziasztok! - intettem esetlenül.
Nagymamám szó nélkül könnyezve a nyakamba borult. Álltam ott és nem öleltem vissza. Akartam, tényleg akartam, de nem ment.
Senki más nem szólalt meg, mindenki rezzenéstelen arccal bámult, ez pedig dühített.
- Szeretnék lepihenni - kértem halkan.
- Ez természetes - bólintott a nagymamám.
Elindult befelé én pedig követtem, az útban lévő családtagok pedig szó nélkül arrébb álltak. Elhaladtunk a bejárati ajtóból kiinduló folyóson, át a nappalin egy földszinti szobába. Ahogy beléptem láttam, hogy minden az előírás szerint van elrendezve. Az ágy mellett volt egy segítő cső felszerelve, a másik oldalt pedig rögtön a komód volt elhelyezve. A fehér falra LCD tévét és egy könyvespolcot szereltek fel , a fényt pedig két hatalmas üvegajtó adta, amin keresztül ki lehetett lépni a kertbe.
- Ez nagyon klassz - biccentettem a fejemmel.
- Rendben, akkor egyedül is hagylak - hátrált ki a szobából, majd csukta be maga mögött az ajtót.
Egy mély sóhaj szakadt ki belőlem, miközben lassan az üvegajtóhoz lépdeltem. Nehézségek árán, de végül kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. A botom vége kopogott a barna fán, ahogy a lépcsőhöz sétáltam és leültem rá. Néztem a kertben álló hatalmas japánakácot, amire még mindig fel volt szerelve a régi hintám.
A kerítés felől motoszkálás hallatszott, mire azonnal odakaptam a fejem. A kerítés alatt egy német juhász kutya tűnt fel. Egy pillanatra megrémültem, viszont tudtam, hogy nem lenne elég időm felállni és berohanni, ezért jobbnak láttam nyugodtan egy helyben ülve maradni. A kutya, amint megpillantott leült és oldalra billentette fejét, úgy méregetett. Hirtelen felállt és felém ügetett, aztán leült elém.
Óvatosan felé nyújtottam a kezem, amit ő megszaglászott, majd óvatosan megnyalt. Finoman végigsimítottam a fején, válaszképpen ő vakkantott.
Ekkor már éreztem, hogy benne barátra találtam.