6. Fejezet

Sziasztok!

Újabb részt hoztam Karim szemszögéből. Be kell valljam az eleje kicsit unalmas lett, de a végére kicsit felpörgettem az eseményeket. Hatalmas köszönettel tartozok a bétámnak, Anettnak, amiért olyan sokat segít és mindig mondja mit javítsak egy egy részen. Nélküle nem lennének ilyenek a részek! 

Átléptük a háromezer oldalmegjelenítést, amitől nagyon boldog vagyok! Köszönöm szépen nektek! Ahogy annak az öt feliratkozónak is köszönöm a bizalmat, akik megtiszteltek azzal, hogy követik Karim és Daria történetét. Továbbá annak a négy embernek is szeretném megköszönni a kedves szavakat, akik folyton írnak nekem megjegyzést! Hatalmas erőt adtok, remélem tudjátok! 

Remélem tetszeni fog, én imádtam írni! 

Jó olvasást! 

Csók, puszi

Bells Booth

Karim Benzema

Feküdtem az ágyon egy szál fekete boxerban, jobb karom a fejem alatt pihent. Takaróm a földön terült el, ami enyhén félreérthető jel volt, mintha egy nővel lettem volna egész éjszaka.
Bárgyún elvigyorodtam.
Kurva életbe, de jó is lett volna! 
Már két hosszú napja, hogy megbasztam azt a csajt a klubban. Rohadt szar ez a tudat, hiszen hetekkel ezelőtt minden este más volt az ágyamban.
Hm, de szép idők is voltak azok! 
Felültem az ágyba és kinéztem az ablakon. Tegnap olyan roppant ügyes voltam, hogy elfelejtettem elhúzni azt az átkozott sötétítőt ezért a tervezettnél sokkal hamarabb fel is keltem. És persze ki miatt felejtettem el? Hát a szomszéd csaj az oka annak is, meg a tegnapi enyhe agyfaszomnak, miután kijelentette, hogy húzzak el. Makrancos egy bige szó se róla! De még is, vele hetek óta először felszabadult voltam és ez rohadtul idegesített! Nem is ismerem és... Totál hatással volt rám. Nem, nem a farkamra, hanem a lelkemre. Én meg hülye beszari módjára nem mertem megkérdezni, hogy miért jár bottal. Jár a vállveregetés idióta.
Fel akartam állni azzal a szándékkal, hogy kimegyek a fürdőszobába, de a bokámba fájdalom hasított.
- A jó büdös kurva életbe - morogtam az orrom alatt spanyolul.
Mi az isten? Sergio Ramos megtanított spanyolul káromkodni. Mi jöhet még?

Erőt vettem magamon és kibicegtem a fürdőszobába. Csábító volt a zuhanykabin, de persze egy szexi nővel nem vetekedhetett. Bármennyire vágytam is a forróvízre, nemet kellett mondanom és odaállni a mosdókagylóhoz, hogy kimossam a pofám. Benedvesítettem a fogkefét, fogkrémet nyomtam rá, majd a számba dugtam. Míg erőteljesen mostam a fogam, addig a tekintetemmel, a falon lévő tükörben a képemet pásztáztam 

Borotválkozni még nem kell, viszont a hajvágás lassan esedékes lesz. 

Kiköptem a fogkrémet és kiöblítettem a számat. Jóból is megárt a sok, nem hogy ebből a szar mentolos fogkrémből. Gyűlölöm a mentolt minden formában! 

Visszasiettem a szobába és a bőröndömből kivettem a legfelső pólót és nadrágot. Soha nem értettem igazán, hogy a nők mit hisztiznek annyit az öltözködéssel. A sminkelésről pedig ne is beszéljünk. Magamra vettem a ruhadarabokat, bár a nadrág nem volt valami egyszerű menet, de megoldottam. Hiszen ezért vagyok én Karim Benzema, mert minden problémát megoldok. Elővettem még egy fekete sapkát, amit a fejemre húztam. Zsebembe raktam az IPhonenom és már el is hagytam a szobát. A lépcső tetején még egyszer visszafordultam és visszasiettem. Az íróasztalon pihenő papírt megragadtam, az sem érdekelt ha közben összegyűröm. Nem tök mindegy az, hogy hogy néz ki? Feketén-fehéren úgy is a lényeg van ráírva akkor is, ha gyűrött vagy szakadt az a lap. 

Ismét elhagytam a szobát és reményeim szerint nem leszek megint olyan fasz, hogy itt hagyjak valami fontosat. Óvatos voltam minden lépésemmel, míg le nem értem a földszintre. Beléptem a konyhába, ahol édesanyám már sürgött forgott az elektromos főzőlap körül. 

- Karim! - lépett oda hozzám rögtön, majd nyomott az arcomra egy gusztustalanul nyálas puszit. 

Nekem is hiányoztak tényleg, de nyáladzani nem fogok, mint valami ostoba korcs. 

- Mit eszünk? - öleltem át, nehogy azt feltételezze, hogy nem örülök neki. 

- A kedvencedet csinálom, palacsintát és tegnap vettem hozzá juharszirupot is - simított végig az arcomon puha tenyerével.

- Ez remek - mosolyodtam el erőltetetten. - Senki nincs itthon? - utaltam testvéreimre. 

- Nem tudják, hogy itthon vagy. Nem szóltam nekik, mert nem tudtam, hogy látni akarod-e őket - sandított rám, miközben megfordította a palacsinta tésztát. 

- Miért ne akarnám őket látni? - Szinte már tudtam mit fog mondani, ahogy az égető szavak elhagyták a szám. 

- Megváltoztál - mondta ki lassan, de most tekintetét a serpenyőre függesztette. 

Éreztem, kibaszottul éreztem, hogy ezt fogja mondani! 

- Ja, mindenki változik - vontam meg a vállam, a tipikus, leszarom a világot fejemmel.  

Pedig ez nem így volt. Nem hittem el, hogy a saját családom is benyalja a kamu híreket, amiket rólam terjesztenek. Nem kellett volna hazajönnöm! Faszán Spanyolországban lennék már, ha nem agyalok hülyeségeken. 

Idegesen végigsimítottam a fejemen. 

- Nem sokára kellene majd a kocsi. El kell mennem a sportkórházba - szólaltam meg semleges, már-már unott hangon. 

- Igen, ezt már tegnap említetted. Elvigyelek esetleg, hogy ne erőltesd túl a lábad? - öntött egy újabb adag masszát a serpenyőbe. 

Rühelltem, ha valaki segítségére rá vagyok szorulva! Nincs annál szarabb dolog. 

Miért is nincs nekem itt egy kibaszott autóm?

- Nem kell, megoldom - nyitottam ki az egyik, falra szerelt szekrénynek az ajtaját.

Kivettem belőle egy tányért, amire rátettem a felső öt darab palacsintát. Legszívesebben a földhöz vágtam volna azt az olcsó porcelánt idegességemben. 

Dühkezelési gondjaim vannak? Lehet. Senki nem tanított meg arra, hogyan fojtsam el az agresszivitásomat. 

A pultra kikészített juharszirupért nyúltam, levettem a kis üveg tetejét és a legfelső palacsintára egy vékony csíkba csorgattam. Összetekertem és beleharaptam olyan hevesen, hogy még a fogam is összekoccant. Akár egy szaros tizennégy éves, gondoltam magamban mogorván, aki tanácstalan, ha a jövőjébe tekint. De ez sem érdekelt. Van pénzem, lakásom, autóm és világklasszis focista vagyok, akit a nők imádnak. Kit érdekel a jövő, mikor itt van helyette a jelen?

Behabzsoltam a tányéron lévő összes palacsintát, majd a mosatlant a mosogatóba tettem. 

- Elhúztam, majd jövök - intettem lazán, majd az előszobába siettem. 

Ott hallottam anyám köszönését és kérdését, hogy mindent elraktam-e. Nem kiabáltam vissza neki, de reméltem, hogy nem haragszik meg ezért. 

A cipőt néhány sziszegés és bazd meg után felszenvedtem a lábamra, a fogason lévő kocsikulcsot pedig megragadtam, így hagytam el a házat. 

***

Rohadtul meglepődtem azon, hogy még ismerem a kórház felé vezető utat. Régen jártam már ott, azt hiszem egy kisebb focimeccsről szállítottak oda. Az a sérülésem sokkal komolyabb volt, mint a mostani. Csodálkoztam is azon, hogy nem fájt a lábam, miközben sebesség váltásnál benyomtam a kuplungot. 

Laza húsz perc után parkoltam le a sportkórház előtt a fekete BMW-vel. Faszán kifogtam a csúcsforgalmat, különben már rég az épületben lettem volna. 

Felvettem az anyósülésre dobott bőrdzsekimet, a kezembe fogtam a német orvos által kibocsátott igazolást és kiszálltam a kocsiból. Miután lezártam az épület felé igyekeztem . Minél előbb el akartam intézni ezt a szarságot, aztán hazahúzni és aludni. 

Kinyílt előttem a fotocellás ajtó, én pedig besétáltam rajta a portáig. 

-  Jó napot! Megtudná mondani, hogy melyik emeleten van a rehabilitációs osztály? - vettem elő a jobbik modoromat. 

- Helló - morogta a kövér, kopaszodó férfi. - Második emelet, de a lift mellé ki is van írva. 

Minden szót úgy mondott, hogy a számítógép kijelzőjét figyelte. 

- Ennyire segítőkésznek nem kell lenni, de kösz - hagytam ott. 

A reakciója cseppet sem érdekelt.

A lift előtt benyomtam a hívógombot, mire az ajtaja egyből kinyílt. 

Megérintettem a kettes jelzésű fém pöttyöt, ahogy beléptem a fémtákolmányba. Néhány percbe sem telt, mikor az ajtaja újra kitárult. A lábam egyre jobban fájt, ezért már csak bicegni tudtam a nővérpultig. Egy fekete hajú lány állt ott, papírokat rendezgetett. 

- Szia! - nem éreztem azt, hogy magáznom kellene. 

- Szia! - pillantott rám, és látszott rajta, hogy egyből felismert. - Miben tudok segíteni? - kezdte csavargatni a haját, közben pedig óvatosan beleharapott vörösre rúzsozott ajkába. 

Oh, a kurva életbe is. Rohadt szexi a csaj! 

Éreztem, hogy megmozdult a farkam, de hiába kívántam nagyon egy kiadós dugást, nem itt akartam. Bár elég izgató volt a helyzet. 

- Egy rehabilitációs orvost keresek - nyeltem egy nagyot. 

- Egy dolgozik ma, de jelenleg beteg van nála. Addig megvárhatod itt is - mosolygott rám édesen. 

Megfordult a fejemben, hogy maradok, és igen erősen hajlottam is rá, de végül még sem így döntöttem. 

- Megmutatnád, hogy melyik kórteremben van? Gyorsan beszélnék vele. 

- Persze, gyere utánam - konyult lefelé a szája az ápolónőnek.

Sietős léptekkel elindult balra. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a formás fenekét hogyan rázta előttem. 

- Ez lenne az - bökött a fejével a kétszáztizenhármas terem felé. - És ha bármiben kellene segítség még, hatig dolgozom - sétált el mellettem. 

Nem rossz nő, de nem bírom a rámenős ribancokat. Az ember eltölt velük egy éjszakát, örömet szerezek magának, aztán meg két nap múlva azt olvassa az újságokban, hogy megkérte a kezét. Naná, hogy azt, ahogy megdöntötte a csajt. 

Bekopogtam, de választ sem várva benyitottam. A fehér köpenyes orvos felém fordult, de a páciense arca sokkal jobban érdekelt. 

Dariára néztem ő pedig rám. Láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de nem merte. Arcán a félelem és a kétségbeesés vonásai húzódtak, szemébe könny szökött. 

- Segíthetek valamiben, fiatal ember? - vonta magára a figyelmet a doktor. 

- Beszélni szeretnék önnel. 

- Rendben, úgy is végeztünk már az ifjú hölggyel - utalt Dariára, aki a földet bámulta.  - Kint megvárna? 

Bólintottam, majd vetettem egy utolsó pillantást a lányra, mielőtt kiléptem volna a kórteremből. A kezét rózsaszín hegek borították, akárcsak a lábát. A folyosó falának dőltem, értetlenül meredtem magam elé. Mi történhetett vele?

Nyílt az ajtó és a doktornő lépett ki rajta. 

- Nos, hallgatom - állt oda elém. 

- Németországban egy meccsen lesérültem. Ezeket a papírokat küldte a doki és azt mondta, hogy néhány hétig rehabilitációra van szükségem - foglaltam össze röviden, miközben kezébe adtam a lapokat, amiket figyelmesen átböngészett.

- Persze fizetnék a segítségért - tettem hozzá gyorsan. 

Pénzzel mindenkit meg lehet venni. 

- Rendben van - bólintott. - Holnap három órára várom ugyanitt. 

- Köszönöm a segítséget - mosolyodtam el hálásan. - Hogyan szólíthatom?

- Weigel - biccentett. - Ha nem tévedek maga pedig Karim Benzema. 

Bólintottam. 

Meg vagyok én áldva a németekkel. Oh, olyanok ezek, mint valami pióca. Nem lehet szabadulni tőlük!

Újra nyílt az ajtó és Daria jelent meg a küszöbön. Hosszú farmert viselt zárt cipőt és pulóvert. 

- Még nincs itt a nagyapád? - fordult felé a doktornő.
Megrázta a fejét.

- Taxival megyek - vonta meg a vállát. 

- Ugyan, ne viccelj! - szóltam rá a tőlem telhető legkedvesebben. - Elviszlek. 

- Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne - szólt halkan. 

- Ötven méterre ha van egymástól a házunk - mondtam egy random számot. - Ne makacskodj! - kerestem a pillantását, de ő tökéletesen elkerülte az enyémet. 

Sóhajtott egyet, majd tanácstalanul a doktornőre nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy egyetért azzal, hogy velem jöjjön. 

- Rendben, de csak akkor, ha nem leszek a terhedre.
- Szerinted felajánlottam volna, ha így van? - húztam fel értetlenül a jobb szemöldököm.

Tanácstalanul széttárta a karját. Összepréseltem a szám és hitetlenül megráztam a fejem.
- Indulás - mutattam előre.
- Viszlát - köszönt el Weigeltől.
Én intettem neki, majd követtem Dariát. Felvettem az ő lassú tempóját és eszem ágában sem volt sürgetni őt. Figyeltem minden mozdulatát a folyosón, a liftben, az utcán egészen az autóig. Próbáltam rájönni mi változott tegnap óta. Hová lett az a felszabadult lány?
Egyetlen gombnyomással kinyitottam az autót, ő pedig beszállt az anyósülésre. Én is beültem, majd indítottam. A csend köztünk rohadt kínos kezdett lenni.
- Ria, kérdezhetek valamit? - tolattam ki a parkolóból.
- Persze - bámult kifelé az ablakon.
- Mi történt veled?
- Hogy érted ezt? - fordította felém a fejét.
- Tegnap teljesen más voltál, nyitottabb.
- Lehet - kezdte el birizgálni az ujjait.
- Miért? - pillantottam rá  az egyik piros lámpánál.
- Nem tudom, egyszerűen tegnap egy olyan napom volt - jelentette ki halkan, de magabiztosan.
- És ma miért nincs? Mi változott? Én és te ugyanazok vagyunk, egyedül Herceg hiányzik.
- Talán az ő hiánya miatt van - fordította el ismét a fejét.
- Szereted, nem igaz? - mosolyodtam el fáradtan.
Annyira szerettem volna vele beszélgetni, de ő mindenfajta kommunikációt teljesen elutasított. De kurvára nem fogom feladni!
- Igen. Sokat jelent nekem.
- Ezt hogy érted?
- Ott volt nekem, mikor senki más.
- Mi történt? 
Rám sandított.
- Azt hiszed elárulom neked? Egy olyannak, aki mindennap mással fekszik össze, akit nem érdekelnek a szabályok? - Könnyes szemmel meredt rám.
- Ennek mi köze ehhez? - Szorítottam rá a kormányra.
Mély levegőket kellett vennem, hogy lenyugodjak. Hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket a fejemhez vágjon? Kurvára nincs joga hozzá! 
- Semmi, csak szeretem ismerni azokat, akik furikáznak, és különben sem értenéd meg.
- Próbáljuk meg - szúrtam oda.
- Szerintem meg ne - szűkítette össze a szemét.
- Bízz már bennem egy kicsit! - Csattantam fel.
- Hogyan mikor nem is ismerlek? - rázta meg a fejét tehetetlenül.
- Mit akarsz tudni, a kurva életbe is?
Nem tudtam türtőztetni magam, már szabályosan üvöltöttem. Kibaszottul felidegelt az, hogy nem bízott bennem. Minden rohadt kérdésére válaszolnék, csak tenne már fel egyet is.
De csak hallgatott és meredt maga elé.
- Sajnálom - préseltem ki magamból némi hallgatás után.
- Azt akarom tudni, hogy miért vannak ezek a dühkitöréseid? - suttogta halkan.
Kurva életbe, ezt elbasztam. Fél tőlem! 
- Én miért nyíljak meg előtted, ha te sem teszed?
- Mert én félek ezt megtenni - hunyta le szemét.
Ez pedig megadta a löketet.
- Egy rohadt párkapcsolatot akartam, érted? Semmi mást, de mindig átbasztak és magamra maradtam a dühömmel - mormogtam.
Ránéztem jelezve, hogy most neki kell mondania valamit. Leparkoltam a házunk előtt, és továbbra is vártam a válaszát.
- Én... Én erről nem vagyok képes beszélni - nyitotta ki az ajtót és szállt ki.
- Várj! - szóltam utána.
- Hagyj. Erre most nem vagyok képes - hagyott ott, pont úgy, mint tegnap, megválaszolatlan kérdésekkel.
Legszívesebben utána mentem volna, de így is eléggé leírtam már magam előtte.
Talán ez volt a mi utolsó beszélgetésünk.