7. Fejezet

Sziasztok!

Hát ránk következett, amit régóta vártunk - mondá ezt Dobó István. Ne kérdezzétek, hogy is jutott ez most eszembe. A lényeg, hogy most nagyon gyorsan megírtam ezt a részt és ki is teszem, de a nyolcadik már nem lesz ilyen hamar fent. Ennek több oka is van. Az egyik a lelkiállapotom, ami jelenleg nagyon nincs a toppon. Hol bőgök, hol dühös vagyok, hol pedig örülök. Így pedig nem tudok Karim szemszögére koncentrálni. Lehet kritikát írok, vagy az is lehet, hogy egy ideig a Blogger felé sem nézek, nem tudom, de hogy ebből a lelki állapotból elegem van az biztos. Szóval a nyolcadikkal valószínűleg késni fogok. 

Köszöntöm az öt új feliratkozómat és remélem, hogy nem fogok nekik csalódást okozni és így már 24-en lettünk! Hihetetlen számomra, csodálatosak vagytok. Nagyon köszönöm az öt megjegyzést is, minden szavatok erőt ad a folytatáshoz, csak, hogy tudjátok! És lassan a négyezer megtekintést is elérjük. Eszméletlenül hihetetlenek vagytok és nincsenek olyan szavak, amikkel megtudnám ezt köszönni nektek!

Ja, igen még egy fontos dolog. Ahhoz, hogy értsétek a teljes fejezetet egy másik oldalon nem árt, ha meg van nyitva a KÉRDÉSEK menüpont.

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész. Anettnek ismét nagy szerepe volt benne, szóval ezt a részt neki ajánlanám. 

Jó olvasást!

Csók, puszi

Bells Booth

Daria Davon

 Május 17.-e

10:51

Reménytelen eset vagyok, de mentségemre szóljon, hogy én tényleg próbálkozok. Igyekszem nyitni mások felé és megbízni bennük, de egyszerűen képtelen vagyok rá! Félek, hogy őket is elveszteném, abba pedig már belehalnék! Képtelen vagyok felejteni. Minden áldott éjjel ugyanazt álmodom, a balesetet. Újra élem, ahogy betörnek az autó üvegei, orromban érzem a füst szagát és az álomnak mindig ugyan az a vége. Meghalok. Talán jobb is lett volna. Senkiben nem keltenék reményt, hogy képes vagyok meggyógyulni. Ahhoz egyedül kevés vagyok. Nem tudom, meddig húzom még, de érzem, hogy lassan összeroppanok. Felejteni akarok, elölről kezdeni mindent, hogy másodjára jól csinálhassam. Egyszerűen már semmit nem tudok jól csinálni. Elszúrtam Karimmal, elszúrtam a családommal. Rajtuk kívül nincs senkim és szeretném kijavítani a hibáimat, de ahhoz meg kell változnom. A változás gondolata pedig megrémít. 

Újraolvastam szavaimat és mikor Karim nevéhez értem egyszerűen csak arrébb löktem a kis könyvet. Eszembe jutott a tegnapi nap, amit legszívesebben kitörölnék az életemből. Látott, igazából látott, hogy milyen is vagyok. Az a tekintet ahogy rám nézett, örökre beleégett az emlékezetembe. Szégyelltem magam előtte, el kellene messzire kerülnöm, még is valami vonzott hozzá. Vicces, hiszen csak két napja ismerem, de mikor a közelemben van a belsőmben nyugalmat érzek. Nem gondolkodom a múlton, sem a jövőn, csak arra összpontosítok, hogy ne égjek le előtte, ami soha nem sikerül, hiszen mindig valami ostobaságot teszek vagy mondok. Viszont azokat a  szavakat soha nem felejtem el, amiket a képembe ordított: mit akarsz tudni, a kurva életbe is? 

Rengeteg kérdésem lett volna, de gyáva voltam és nem tettem fel őket. Megijedtem tőle és úgy éreztem menekülnöm kell. Mégis, ha visszagondolok, rá kellett jönnöm, hogy ő is szenvedett valamitől. 

Hirtelen ötlettől vezérelve odasétáltam az íróasztalhoz, leültem a székre, és benyomtam a laptopot. Vártam néhány percet, hogy betöltse a kezdőlapot, majd megnyitottam az internetet. Nem Facebookozni akartam, sem Twitterezni. Idejét sem tudtam már, hogy mikor néztem szét a közösségi felületeken, de nem is hiányzott az életemből. A keresőbe beütöttem Karim nevét és entereztem. Kiadott róla képeket, alapvető információkat és cikkeket. Megnyitottam a legfelsőt, majd előkerestem egy üres papírt és egy tollat, aztán olvasni kezdtem. Mindig felírtam egy kérdést, ha valamire ténylegesen is kíváncsi voltam. Átrágtam magam jó néhány cikken, amiben szinte mindig ugyanaz volt leírva: bulizott, edzett, csajozott, nyert. A kérdések pedig gyűltek, és mire végeztem a lap majdnem tele volt firkálva a macskakaparásommal. Elővettem egy újabb papírt és ismét körmölni kezdtem. 

Karim! 

Először is bocsánatot akarok kérni, amiért ilyen elviselhetetlen és gyerekes vagyok, hogy folyton menekülök. Ez nem a te hibád, egyszerűen csak az utóbbi időben megváltoztam. Folyton csak szenvedek, ahogy te is. Hiába tagadnád, mert látom, hogy így van. Egyedül vagy, akár csak én. Tudod mit gondolok? Azt, hogy mi akár barátok is lehetnénk. Az esély meg van rá, én ezzel részemről meg is adtam neked. Rajtad a sor, hogy dönts, akarod-e, hogy egy nyomorék a barátod legyen? 

A másik lapra kérdéseket írtam fel. Arra kérlek válaszold meg azokat. Ez lenne a bizalmam ára. Néhány válasz. 

Tényleg sajnálom a tegnapi viselkedésem! 

Daria

Elővettem egy borítékot, összehajtogattam a lapokat, és mind a kettőt beletettem. Az elejére nagy betűkkel ráírtam: Karim.

Bezártam az internetet és kikapcsoltam a gépet. Megmarkoltam a botomat és elbotorkáltam az ágyig. A földön lévő naplót az éjjeli szekrény fiókjába tettem, az ágyat megigazítottam. Elhagytam a szobát egy fehér papucsban és kiléptem a teraszra, kezemben a borítékkal. A három lépcsőfokon nagy nehezen lementem, bár azt is hozzá kell tenni, hogy majdnem hátraestem. Utána már könnyebbnek lehetett nevezni a dolgomat, hiszen sík talajon tudtam akadálymentesen haladni, ha nem is gyorsan. 

Percekkel később a kapunál is megszenvedtem, mert szorult a zár, hiszen továbbra sem lett megolajozva. Végül persze sikerült kinyitnom és átsétálnom a szomszéd kertbe. Megálltam pihenni egy kicsit, mert a fáradtság kezdett eluralkodni rajtam. Felpillantottam az égre, ahol esőfelhők gyülekeztek. A szél az arcomba fújta a hajamat, ez pedig indulásra késztetett, hiszen ez a viharnak az előszele volt. El akartam érni a Benzema rezidenciát, mielőtt leszakadt volna az ég. Igyekeztem, hogy minél gyorsabban tudjam rakni előre a rossz lábamat. 

Dörgött az ég, úgy, mintha ágyúval lőttek volna. 

- Nincs már sok - motyogtam magamnak biztatásként. 

Ahogy a lépcsőhöz értem elmormoltam magamban egy gyors imát, hogy ne essek el. Minden fok egy kínszenvedés volt. Fájt a lábam kegyetlenül, de nem törődtem vele, az utolsó pár métert is megtettem az ajtóig. Vacogtam, mint a kocsonya, ezért gyorsan lehajoltam és becsúsztattam az ajtó alatt a levelet. Reménykedtem, hogy meg fogja itt találni. Lelépdeltem a teraszról és ismét felpillantottam az égre. 

Talán van még annyi időm, hogy visszaérjek a szobámba és ne ázzak el! 

Siettem, ahogy csak tudtam, ennek eredményeképpen kétszer majdnem el is estem, aminek beláthatatlan következményei lettek volna. Szerencsére volt annyi eszem, hogy a kaput nyitva hagytam, ezért most csak átmentem a mi kertünkbe, becsuktam és elfordítottam a kulcsot. Innentől már nyert ügyem volt, néhány perc múlva már a terasz alatt álltam és figyeltem, ahogy csöpög az eső. Villámlott és szakadt az eső, egy igazi vihar kezdete volt ez.
Beléptem a szobámba, a teraszajtót pedig becsuktam magam mögött, bezártam és elhúztam a sötétítő függönyöket. Lerogytam az ágyamra és néhány perc kellett míg felfogtam mit is csináltam az előbb. Arcomat a tenyerembe temettem.
Hogy gondoltam én ezt? Mi van, ha ő még barátkozni sem akar velem?
Nekem teljesen elment az eszem! 
Hátradőltem az ágyon és reménykedtem, hogy nem nevet ki, mikor meglátja és talán válaszol. Úgy éreztem, hogy ez az egész lehet az utolsó mentőövem, ami kirángat ebből az állapotból, vagy különben belefulladok a depresszió tengerébe.

Kint egy villám cikázott el a kertben, azt pedig dörgés követte. Számítottam rá, mégis a szám elé kaptam a kezemet, akkorát durrant. A szobaajtó felől kopogás hallatszott, majd nyílt az ajtó.
- Minden rendben? - dugta be a fejét a nagymamám.
- Persze - mutattam fel a hüvelykujjam, aminek láttán elmosolyodott.
- Családi társasjátékot tartunk, nincs kedved csatlakozni?
- Nem, éppen egy filmet készültem megnézni - álltam fel és csoszogtam el a laptopomig.
- Mindig találsz valami kifogást - pillantott rám rosszallóan a nagymamám, majd becsukta az ajtót.
Igen, ez a családom. Sosem felejtem el apám szavait róluk:
Kíváncsiak, makacsok és tudálékoskodók. Jól válogasd meg velük szemben a szavaidat.
Apa.
Könny szökött a szemembe. Nagyon hiányzott. Annyi mindent tanultam tőle és soha nem tudtam igazán megköszönni neki.
Egy dög vagyok!
Letettem a gépet az ágyra és bekapcsoltam, aztán ökölbe szorítottam a kezem. Engedtem, hogy a körmeim a bőrömbe vájjanak.
Szánalmas vagyok. Mindjárt megint bőgök. Be kell fejeznem! Hallod te hülye, fejezd be! 
Próbáltam elterelni a gondolataimat, még egy szánalmas e századi dalszöveget is végigpörgettem a fejembe, amit az unokanővérem nevetségesen sokszor meghallgatott már, de ez sem segített. A zokogás elemi erővel tört rám. Emlékképek jöttek a felszínre az elmémben.
Ahogy próbált engem motorozni tanítani. A különböző becenevek, amiket rám aggatott. Az együtt megnézett filmek egy meleg délutánon a nappaliban.
Fájt a mellkasom, a szívem ki akart szakadni a helyéről. Túl hamar kellett elvesztenem őt, annyi minden várt még ránk. Átkozom a sorsot, hogy ez történt! Teljesen vétlenek voltunk, ártatlanok és mégis mi vesztettünk rajta a legtöbbet.
Megtöröltem a szemem, próbáltam mély lélegzeteket venni, ezzel is csillapítani sírásomat, ami többé-kevésbé sikerült. Az ágy melletti műanyag üvegért nyúltam és ittam néhány korty szénsavas ásványvizet. Hatásos volt, nem sírtam és nem is könnyeztem. Egy zsebkendővel megtöröltem az orromat, majd a laptopot az ölembe vettem, hogy valami jó film után kutassak. Végül miután a manapság gyártott filmeket utáltam, kiválasztottam egy olyat, amit már ezerszer láttam, még sem tudtam megunni, a Pearl Harbort. Történelem és igaz történet. Mi lehet ennél tartalmasabb és jobb?

***

Nem álltam meg egy filmnél, megnéztem még a Titanicot és a Charlie és a csokigyárat. A sötét szobában világított a számítógép képernyője, ment a film és az egésznek volt egy megmagyarázhatatlan hangulata. Úgy éreztem erre volt szükségem. Megkordult a gyomrom, jelezte, hogy tegnap este óta nem ettem semmit, és most már fél öt van. Igen, ismét kimaradt az életemből az evés. Letettem az ölemből a gépet, majd a botom segítségével feltápászkodtam az ágyról. A szobaajtó felé indultam, ami előtt egy pillanatra megtorpantam. Féltem kimenni, mert olyan érzésem volt, mintha oroszlánok közé lépnék, akik rögtön nekem ugranak és szétszednek darabokra. Féltem a saját családomtól. Erőt vettem magamon és elhagytam a szobát, mert ahogy mondják az éhség nagy úr. Lassan vánszorogtam a konyha felé, miközben elhaladtam a nappali mellett, ahonnan nevetés hallatszott ki. Bepillantottam oda és megsemmisültem. Mindenki boldog volt, élvezték egymás társaságát. Nem hiányoltak, hiszen látszólag még az unokanővérem pasiját is jobban szerették, mint engem. Összezuhantam és most már végképp nem tudtam, hogy hová tartozom. Még az étvágyam is elment ettől a látványtól, így visszasiettem a szobám oltalmat nyújtó fehér falai közé. Dühös vagy csalódott voltam? Talán inkább tanácstalan. 

Elővettem a naplómat és a hozzácsatolt tollat. 

16:42

Végérvényesen is egyedül maradtam. A családomnak csak egy púp vagyok a hátán, egy szégyen, egy hiba, amit minden nap el kell viselniük. Isten ezért hagyott volna életben? A sok megaláztatásért, hogy mindezt el kelljen viselnem? Már nem bírom sokáig, a szívem lassan darabokra hullik. 

Bal kezemmel megfogtam a nyakamban logó keresztet és a markomba zártam. 

Megpróbáltam ma nyitni Karim felé. Talán ostoba voltam, hogy ezt tettem, de meg akarom ismerni. Szükségem van valakire, akiben bízhatok és reménykedem, hogy ő alkalmas lesz erre. 

Soha nem írok sokat, ez tény, de még is, minden papírra vetett szóval könnyebb lesz a lelkem. 

Visszatettem a helyére a fekete könyvet és az üvegajtóhoz léptem. Egy határozott mozdulattal elhúztam a sötétítő függönyt, majd a szívem egy hatalmasat dobbant. A műanyag asztalon ott volt a boríték, rajta egy kővel, hogy a szél el ne vigye. Még mindig el volt borulva az ég, lógott az eső lába, de nem érdekelt, egyszerűen boldog voltam. Kinyitottam az ajtót és kisiettem a borítékért. Ugyanaz volt, mint amibe én tettem a papírjaimat, ez pedig lehervasztotta a mosolyt az arcomról. Lehet, meg se nézte, csak egyszerűen visszahozta? 

Hűvös szél fújt, fáztam, de ennek ellenére nem mentem be. Ki volt bontva, belenéztem, de most egy papír volt benne. Szökdécselni lett volna kedvem, ugrálni, szaladni. Visszamentem az ágyamhoz és kivettem a papírt a borítékból, majd óvatosan széthajtottam. 

Daria rohadtul meglepődtem ezen a levélen és tudod mi fordult meg a fejemben? Hogy nem is válaszolok! Tudod miért? Mert kibaszottul felidegesítettél minden találkozásunkkor. Én mindig csak segíteni akartam neked, te meg folyton elküldtél a picsába. Bosszantotta az önérzetem! 

Aztán kibontottam és akkor az állam majdnem a padlót súrolta. Nem hittem volna, hogy képes vagy kinyögni egy bocsánatkérést, de megtetted. Ezt értékelem, akárcsak az őszinteséged. Igen egyedül vagyok és igen magányos is, de jó okom van rá! Valóban kíváncsi vagy az igazságra? Nesze, itt van. 

1. Nagyon sok nővel voltam és egyiknek a nevére se emlékszem. Lehet, hogy most egy rohadéknak gondolsz,de soha nem is érdekelt a nevük. Egyszerűen megdugtam őket és szevasz. Nem jelentettek nekem semmit!

2. Nem tudom milyen hajszínűből volt több. Pont nem a hajszínüket figyeltem! 

3. Nem éreztem semmit, jelentéktelenek voltak nekem.

4. Hogy miért? Nagyon rossz kérdést tettél fel kicsi lány! Inkább ki miatt? A neve Ariana volt, modellkedett.  Egy jótékonysági esten találkoztunk, egymás mellett ültünk. Dumáltunk és randira hívtam, többször is.  Egy idő után szerelmes lettem belé. Együtt voltunk négy évig, aztán rájöttem, hogy meglopott és megcsalt. Titokban mindvégig egy másik palival volt együtt. Nagyon sokat. Csalódtam benne és ez volt az egyik nyomorult indok, amiért most itt tartok. A legfontosabb, ami miatt végképp ennyire kibaszottul életképtelen vagyok, az az, hogy megöltem a saját testvéremet, vágod?  Egy autóbaleset volt. Mind a ketten bebasztunk, mert eljött velem inni, hogy ne egyedül vigasztalódjak a szakítás után. Részegen vezettem és belerohantunk a szalagkorlátba. Ő a helyszínen meghalt, mert az ő oldalán csapódtunk be. Én kisebb sérülésekkel megúsztam, de bár én döglöttem volna meg akkor. A neve Sabri volt.

5. Amit az előbb leírtam az az oka, egyszerűen azóta az eset óta kibaszottul nem vagyok önmagam. 

6. Persze, hogy igen. Mondhatnám, hogy nem is csapat, hanem család. Sokkal jobb a közösség a Real Madridnál, mint a PSGnél volt. 

7. Mert egy rohadtul mazochista focista vagyok. Hát ezért. 

8. Fájt, hogy nem lehetek ott a BL döntőn. Nem tudtam volna kibírni ezt a két hetet ott, ráadásul mindjárt itt az EB és arra is haza kellett volna utaznom. De persze azért a család is közrejátszott. Régen láttam őket. 

9. Te igen? Mert akkor minden tisztelem a tiéd!

10. Igen. A sajtó véletlen igazat is írt. 

11. Ariana! 

12. Miért ne tudnálak? Ez a leghülyébb kérdés ezen a listán! 

13. Nem igazán. Néha veszek egy autót vagy egy új telefont, de szart se érnek, mert nem vagyok boldogabb tőlük. 

14. Ez volt számomra a megfelelő döntés és ebbe a mai napig nem kételkedem! 

15. Mi az hogy! Bárcsak ott tartanánk már! 

16. Amelyik csapatba benne vagyok az mindig nyer. Ez ilyen egyszerű. 

17. Az öregedés.

18. Mikor tegnap elrohantál. 

19. Nem és ezt a közeljövőben ne hozzuk szóba, oké? 

20. Egy csajt akarok magamnak szerezni, aki nem bassza át a fejem.

És most, hogy én válaszoltam kérdéseidre, te jössz! Nekem persze nem jutott eszem 20(!), de van néhány. 

1. Visszahúzódó és félénk vagy. Cuki, aranyos tényleg, de kurvára érdekelne, hogy miért van? 

2. Hogy lettek a testeden azok a rózsaszín hegek? 

3.  Mióta vagy ennyire jóba a kutyámmal?

4. Foci fan vagy? 

5. Hová szeretnél mindennél jobban eljutni? 

Nem értem miért kell levelezgetnünk, mint egy nyálas romantikus filmben, de ha ez az ára a bizalmadnak hát legyen. Egyszer szemtől szemben fogsz velem beszélgetni! 

K.B. 

Ledermedtem. Bámultam a dőlt, szinte olvashatatlan betűket és mosolyogtam. Őszinte volt hozzám, bár néhol megsértődhettem volna a szavain, de nem tettem. Istenem, tényleg belement. Valóban a barátom akart lenni, valóban akarta, hogy legyen valami közünk egymáshoz.